120 éve született Salvador Dalí

Egyszerű, tiszta, érthető és félremagyarázhatatlan a fenti fogalom, ami Salvador Dalí egyik képének pontos címe. Szellemi tartalmának és materiális utalásainak egybedarált struktúrájával zseniálisan világít rá a lényegre, mármint arra, hogy itt és most a Galacidalacidezoxiribonukleinacid megidézésének lehetünk tanúi, aminek ismerete nélkül ugyan élni még lehet, de a Dalí-világhoz közelíteni csak akkor sikerülhet, ha a hasonlóan meglepő utalásokat véres komolysággal tesszük személyes kincsünkké. Hiszen Dalí (1904–1989, Figueres, Katalónia) művészetfilozófiai síkon (is) sohanemvoltat teremtett, amit sem látványában, sem gondolatiságában, tapasztalati úton pedig különösen nem tudunk megfejteni, sőt, gyakran még ő sem, amiről viszont így nyilatkozik: „Abból a tényből, hogy magam sem látom tisztán festményeim értelmét, még nem következik, hogy nincs értelmük.” Mert „Ha előre megérted a festményedet, akár meg se fessd.” Vagy: „Csak olyasmit olvasok szívesen, amit nem értek. S mivel nem értem, számtalan értelmezést el tudok képzelni.” Hiszen a Homo sapiens fejlődéstörténetének huszadik századi felvonásában már „Az a fontos, hogy terjesszük a zavart, nem pedig az, hogy kiküszöböljük.” A képek címmel ellátott megnevezései Dalínál nem kimondottan az évszázadok alatt kialakult és a már elfogadott szokványos azonosítási módszerrel kerültek megfogalmazásra, hiszen nála úgy jelentkeznek, mint valamiféle megfejtendő abszurd feladványok egy rejtélyekkel teleszórt életműben; íme példaként csak néhány közülük: „Közepes francia kenyér, amelyen két tányér nélküli tükörtojás lovagol, szodomizálni akar egy portugál kenyérbelet”, „Napóleon orra állapotos nővé átalakulva mélabúsan sétáltatja árnyékát az eredeti romok között”, „Néró orrának anyagtalanítása”, „Repülő óriás félcsésze, öt méter hosszú megmagyarázhatatlan nyúlvánnyal”, „Autótörmelékek vak lónak adnak életet”, „Hullagyalázó szökőkút folyik a zongorából”, „Egy ágy és két éjjeliszekrény vadul rátámad egy csellóra”, „Lágy önarckép sült szalonnával.”

Az izmusok története a kánonok megcsontosodásának írott vagy íratlan definícióit gyűjtötte egybe a századok során, kivált az akadémizmusok virágzása idején, amibe természetesen a reneszánszkori, így a Firenzei Művészeti Akadémia (Accademia dell’Arte del Disegno) is a maga idején beletartozott, s ezzel akkor nem is volt baj, hiszen Dürer, Leonardo és mások is kizárólag az Isten teremtette arányrendszerek kötelező átvételének alkalmazásában látták a világ megragadható valóságábrázolásának művészkezek által kivitelezhető útját. Csakhogy az idő maga vájt új csatornamedreket önmagának, a hellenisztikus művészet kora az antik idők ködpárájába veszett, eljött a megbotránkoztatás, a meghökkentés, a megzavarás, az elbizonytalanítás újkora, s a művészetekben gyorsan nyitott kapukra, szemekre, fülekre talált. Dalí minden volt, csak átlagos nem, ami még abból is eredeztethető, hogy anyja, leánygyermeket várva, fiát sokáig leány ruhába öltöztette, így életre szóló identitászavar kialakulását is magával hozta, ez magyarázhatja a zseni androgün (kétnemű) személyiséggel megáldott emberek iránti vonzalmát. Soha nem volt prűd: „A folyamatos intellektuális merevedés állapotában élek.” Így, a sokszínűség színpalettája nála könnyen érintetté vált a szokatlan iránt, elméletet dolgozott ki például az ehető szépségről, kiáltványba foglalta a fantázia teljeskörű függetlenségéhez és az emberi őrültséghez való személyes jogot, az elvont és a tárgyszerűség esztétikájáról szóló hipotézist, mint ahogy a paranoia-kritika létező és szükséges jelenlétét is az alkotási folyamatok értékrendszereiben.

Visszatérő motívumainak titokzatos értelmezései mára a kevésbé avatottak számára is képesek azonosítani a festőt, ilyen például a sajtszerű, lágy óra az einsteini újradimenzionált relativitás eszmerendszerének emblematikus illusztrációjaként; az életerő és a talpon maradás biztosítékaként fel-feltűnő mankó, vagy a mellbimbókkal kihúzható fiókok sora, ami a totális nyitottság és befogadás szabadságérzetét illusztrálja az eseményhorizonton. De mindent pitiánerré törpít és viharként söpör el Dalí önértékelésének gigantikussá felpumpált, isteni küldetéssel felruházott és szférikus magasságokba emelkedett éntudata, ami átszövi gondolatuniverzumát, dicsfényben ragyogva, közben el is különítve önmagát a mit sem érő, degeneráltságba süllyedt emberi társadalomtól:

„Az elefánt és a légy közt talán fennáll némi hasonlóság. De önök és énközöttem?”

„A mozdonyok nem arányosak velem. Vagy én vagyok túl nagy hozzájuk képest, vagy ők túl kicsik.”

„Mások véleménye hidegen hagy. Kizárólag az érdekel, hogy Dalíról beszéljenek. Még akkor is, ha kénytelenek csupa jót mondani.”

„Mindig természetesnek találtam, hogy az újságok minden reggel rólam írjanak, és mindezek ellenére sosem tudtam elnyomni az abból fakadó kellemetlen érzést, hogy ugyanezek a lapok néhányszor képesek voltak egyéb dolgok iránt is érdeklődni, mint én, legalábbis olyasmi iránt, ami nem vonatkozik kifejezetten a Dalí-bolygópályára.”

„A sajtónak sem a minősége, sem a tartalma nem érdekel, kizárólag a mennyisége. Amikor megérkeznek a lapkivágások, egyedül a hosszukkal és a súlyukkal foglalkozom, sosem olvasom el őket.”

„Tegnap, szeptember 9-én átfutottam a zsenialításomról szóló könyvelést, hogy meggyőződjek arról, növekszik-e.”

„Saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak lenni.”

„A bankárok a Dalí-vallás nagy papjai.”

„A nő a férfi elhűlyítésének isteni forrása.”

„Néha merő élvezetből ráköpök anyám arcképére.”

És néhány gondolata a művészetről:

„Ne féljenek a tökéletességtől, sosem érik el.”

„Minden negyvenéves alak, aki még metróval jár, lecsúszott művész.”

„Az ellenségeim nélkül nem lennék az, aki vagyok.”

„A legkevesebb, amit egy szobortól elvárhatunk, hogy ne mozogjon.”

„Ha középszerű vagy, még ha igyekszel is rendkívül rosszul festeni, észreveszik, hogy középszerű vagy.”

„Manapság olyannyira a hibáshoz vonzódik az ízlés, hogy csak a fogyatékosat és főleg a csúnyát találja zseniálisnak. Mihelyt Vénusz varangyosbékára hasonlít, a kortárs ál-esztéták azt üvöltik: Milyen erőteljes, milyen emberi!”

„Nincs gyerekünk. Nem sajnálom. […] nem tartom fontosnak, hogy létezzenek a nevemet viselő teremtések. Nem akarom átörökíteni Dalít. Azt akarom, hogy minden fejeződjön be velem. Ráadásul minden zseniutód hülye. Ezek a gyerekek nem nyújtanak semmit, szégyent hoznak ránk, és viselik nevünket, anélkül, hogy megértenék, kik voltunk.”

„Manapság az ifjú modern festők nem hisznek semmiben. Teljesen kézenfekvő, hogy ha valaki semmiben sem hisz, végül szinte semmit sem fest.”

„A nőknek semmihez nincs tehetségük. A tehetség csak és kizárólag hímnemű. A tehetség, a teremtő képesség a herében rejlik. Anélkül nem alkothatunk. A nők számára a teremtés a nemzés, gyerekeket szülnek, de soha nem lennének képesek kifesteni a Sixtus-kápolna mennyezetét!

„Festő, nem vagy szónok! Fess tehát, és fogd be a szád!”

Árkossy István