Megtörtént, nem is olyan régen, egy ködös – milyen más? – napon Albionban, hogy Mrs. Murray (vagy Stewart, vagy McLeod) összegyűjtötte Mr. Murray (vagy Stewart, vagy McLeod) szekrényéből a már nem használt brünnyereket. A ház ura az idők során elfogyasztott temérdek ale és whiskey miatt alkalmatlan lett a régi brünnyerek használatára, és bár hagyományosan nem a tékozlásról ismertek e népek, Mrs. Murray (vagy Stewart, vagy McLeod) úgy döntött, hogy a felesleges tárgyakat bizony saját kezűleg elviszi a rászorulók számára brünnyereket gyűjtő egyesülethez, és átadja nekik, hadd juttassák el azokhoz, akik e darabokban hiányt szenvednek.

A segítőszolgálatnál módfelett örültek Mrs. adományának, többször hálásan megköszönték, hogy gondolt a szegényebb sorsú polgártársaira. Persze amint kilépett a szerényen berendezett helyiségből, a szolgálat alkalmazottai összenéztek, arcukra egy pillanatig felöltötték a kódolt jelentésű fintorokat, majd a dobozokat egy molnárkocsin betolták a raktárba, amely meglehetősen nagy volt, és plafonig érő polcai telis-tele voltak brünnyerektől dagadó dobozokkal…

Másnap Mrs. dobozai a válogató futószalagra kerültek, kismillió másik dobozzal együtt. Különböző kontinensekről származó, egyébként rászoruló munkatársak szorgos kezei válogatták szét a brünnyereket: a jobb darabok maradtak Albion rossz sorsú polgárai számára, a közepesek útra kelnek majd Kelet-Közép-Európába, a lepukkantabb darabok pedig Afrika és Ázsia felé veszik majd útjukat. A szolgálat ugyanis mintegy tízszer, ha nem hússzor több használt brünnyert kap adományként, mint amennyire helyben igény van – ezért azt, amit nem vesz fel a helybeli rászorulók közössége, egyszerűen bálázzák és áruba bocsátják a nagykereskedőknek, a bevételből pedig más jellegű javakat vásárolnak célközönégüknek.

A nagykereskedők aztán továbbadják a kevésbé nagy kereskedőknek, akik kamionnal hordják leginkább keleti irányba a derék albioniak többé-kevésbé használt brünnyereit. A bálák aztán ismét polcokra kerülnek valamely, az egykori vasfüggönytől keletre eső nagyváros raktárában. Innen, nagy tolongások árán, brünnyernepperek viszik tovább saját városukba, saját boltjukba. A derék darabokon sokszor még lóg a cetli, melyen fel van tüntetve, hogy Ajándék – Segély – Adomány. Nem kis haszonnal adják tovább: ami Albion rászorulóinak nem kell, az itt gyakran magas minőséget jelent, de legalábbis az ár-érték aránya kiváló. Ezen a ponton Mrs. Murray (vagy Stewart, vagy McLeod) álma, miszerint Mr. Murray (vagy Stewart, vagy McLeod) brünnyerei hasznára lesznek a sors által kevésbe kegyelteknek, még elég jó valóságszázalékon áll, hiszen ha nem is ingyen, de nem is drágán a rászorulók hozzájuk jutnak, és rendeltetésszerűen használják majd, ha nem is míg a világ s még két napig, de ameddig lehet.

Ám nincs az a brünnyer, amely egy efféle használtcikkboltban két hétnél tovább maradna a polcon. Amit nem lehet eladni, azt a kereskedő hamarosan zsákba gyömöszöli, és aprópénzért, tulajdonképpen önköltségi áron eladja azoknak a neppereknek, akik immár a rászorulók közül kerülnek ki – ha éppen nem a nagylelkű adakozót játssza el, aki ingyen adja át a sok zsáknyi cuccot. Ekkor újabb ciklus indul: a nepperek emberei megszállják a kisebb-nagyobb városok ócskapiacait, és szemtelenül alacsony áron árulják azokat a használt brünnyereket, amelyek lényegében a kutyának sem kellettek. (Hasonlítanak azokhoz, akik a rövidebb utat bejárt, közvetlenül segélyként kapott brünnyereket árulják, szintén bagóért. De csak hasonlítanak.)

Közgazdaságtanból tudjuk – de ha nem, akkor a hétköznapok tapasztalatából –, hogy egy termékből mindig vagy túl kevés van, vagy túl sok. Használt brünnyerből általában túl sok. Innen pedig már csak egy lépés marad hátra: a kályha. Bizony, az Albionban Mrs. Murray (vagy Stewart, vagy McLeod) által oly nagy szeretettel átadott brünnyerek a tűzifára költeni nem tudók kályháiban mennek a füstbe, bútorlapok, ablakkeretek, PET-palackok és egyéb hulladékok előkelő társaságában.

A terv tehát megvalósult, csak éppen némi bibivel: Mr. Murray (vagy Stewart, vagy McLeod) használt brünnyerei eljutnak a rászorulókhoz, akik az elégetésükkel megfullasztják magukat meg talán minket is.

Aki rámutat, hogy hol van a hiba a rendszerben, kap tőlem egy Nobel-díjat. Csak épp addig kell várnia, amíg elnyerem kártyán Gorcsev Ivántól.

(A fényképen egy budapesti turkálóban, 2019 novemberében általam fotózott brünnyer és cetlije látható.)

Király Farkas