Bő hat évvel ezelőtt – hogy ez régen volt-e vagy sem, azt a mai rohanó világban nem merem biztosan kijelenteni –, 2013 májusának végén a Chicago Sun-Times, az egyik legrégebbi amerikai napilap hatalmas felzúdulást keltő döntést hozott: felmondtak mind a 28 professzionális fotósuknak. Akkoriban a lap az Egyesült Államok hatodik legnagyobb példányszámú lapja volt, érthető, hogy a lépés úgy a szakma, mint a közönség soraiban nagy megrökönyödést keltett. Egy nappal később aztán kiderült, hogy az újságíróikat kötelező iPhone fotózási alapok tanfolyamra küldik. Sokan gondolták akkor úgy, hogy elérkezett a sajtófotó végnapjainak kezdete.

Mert, ugye, fotózni (is) mindenki tud, ahogy mindannyian mesterien politizálunk, sporteseményeket elemzünk – és sorolhatnánk. Hiszen csak be kell fogni a képet az objektívbe, bonyolultabb esetben csavargatni-tekergetni kell ezt-azt a gépen, majd meg kell nyomni az exponáló gombot – nincs ebben semmi ördöngösség, percek alatt képek százait tudjuk rögzíteni. Lám, én is milyen informatív fotót lőttem a telómmal – igaz, utána egy kicsit megfotosoppoltam, na. Végül is egy majom is el tudja végezni a feladatsort. Hát nem?

(Voltak azonban idők, amikor egy-egy fénykép exponálásáért igen sokat dolgoztam. Még a digitális fényképezés kies vidékünkre történő beszivárgása előtt egy ideig barlangi fotózással kísérleteztem, nem nagy sikerrel. Bonyolult volt a helyszínre cipelni a számos akkumulátort, világítóeszközt, netalán a jó régi villanóport, beállítani a gépet, jönni-menni, villantani több helyről, hogy az árnyékok a lehető legmegfelelőbbek legyenek és így tovább. Aztán biztonságosan elcsomagolni a cuccot, a felszínre hozni, hazavinni, megkeverni a szereket, majd előhívni a filmet, fixálni, öblíteni, szárítani, nagyítógépet összeszerelni, sötétkamrát improvizálni, ott papírra exponálni a celluloidon megörökített kliséket, azokat is előhívni, fixálni, semlegesíteni, öblíteni, szárítani – majd szembesülni azzal, hogy a 24 vagy 36 kockás filmtekercsen mindezek után végül is akadhat két-három jobb fotó…)

Tehát: hát nem? Ön, kedves olvasóm, bizonyára számtalan pompás digitális fotográfiát készített már, melyek közül többet valószínűleg meg is osztott az erre alkalmas/hivatott közösségi felületeken. Ne érzékenyüljünk el.

*

Ezt a szösszenetet valójában a World Press Photo Budapesten immár második alkalommal a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállítása kapcsán terveztem megírni – ám azt csak ezután fogom meglátogatni. (A reklám helye: a világszerte száz városban bemutatott válogatás a fővárosban 2019. szeptember 19-től október 23-ig tekinthető meg.)

Csakhogy hétvégén Győrben jártam, s ha már ott voltam, megtekintettem a Széchenyi téren megrendezett szabadtéri fotókiállítást: Máté Bence világhírű fényképeit. A több rangos díjjal is elismert természetfotós húszéves munkájából nyílt különleges vándorkiállítás idén kilenc városban jelent/jelenik meg, Győrből Miskolcra megy tovább, és ha jól tájékozódtam, ott lesz az utolsó állomása.

Egyedülálló élmény volt. Szavak helyett beszéljen ez a fényképsorozat:

A kiállítás keretében 333 négyzetméternyi üvegfelületen 623 olyan – hátulról megvilágított – fotót tekinthetnek meg a látogatók, melyek több száz nemzetközi versenyen szerepeltek. Kedvenceim az állatok kontúrjait megörökítő felvételek – hihetetlen munkák, elképzelni sem tudom, mennyi időt és energiát fektetett elkészítésükbe a fotográfus. A kiállítás mellett egy kis bazárszerűség is üzemel, ahol Máté Bence könyveit, fotóival illusztrált naptárakat, de helyben kinyomtatott, kiváló minőségű fényképeket is meg lehet vásárolni. S bár az ilyenfajta merchandising akcióknak nem vagyok feltétlen híve, ebben az esetben kivételesen üdvözlöm: a fotósnak, a mi fotósunknak finanszíroznia kell utazásait, felszerelését s amit ilyenkor még kell.

Kár, hogy nem láttam első helyszínén a kiállítást – többeknek javasolhattam volna a meglátogatását. Legközelebb jobban figyelek. Tekintsék meg.

Király Farkas