A képzőművész egyik sajátja, hogy szemtelenül hazudik a valóságot illetően, hiszen ha kettő vagy száz közülük papírra rögzíti az előttük feltárulkozó azonos látványt, mindegyik műve különbözni fog a másikétól, miután annak vetülete a lélek személyes szűrőin átpréselve más-más formaruhát ölt alkotója érzelmi és képi benyomásai szerint. Ezért ha valódi dokumentumértékű megörökítést kívánunk elérni, azt nem képzőművészre, hanem a francia Louis Daguerre úr 1839-es korszakos jelentőségű képrögzítő találmányának valamely továbbfejlesztett utódjára kell bíznunk, ami a fény kémiai rögzítésével (ma már digitálisan) mutatja meg a valóság hiteles arcát. Még az igen kezdetleges fotótechnikai módszerek is pontosan elevenítenek fel távolba veszett városképeket, régvolt arcokat örökkévalóságnak szánt teátrális tekintetekkel, vagyis mind olyat, ami, ha akkor nem készül el, az idő rég elvitte volna már magával a többé sosem láthatóba.

Nemrég akadtam rá egy 2018-as fotókiállítás nyomára, amit az Országos Széchenyi Könyvtár fényképtárának anyagából Csillag Katalin művészettörténész, kurátor rendezésében láthattak az érdeklődők Kolozsváron, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem épületében. A könyvtár folyamatosan bővülő dokumentációjában nagyra értékelték azt az 1982-ben megszerzett, mintegy 3200 darabból álló üveg- és cellulóznegatívot, ami Szabó Dénes (1907–1982) kolozsvári fényképész tekintélyes, ám lappangó életművéből került a magyarországi gyűjteménybe. „Szabó Dénes személyét ma már Kolozsváron is erős homály övezi – noha abban mindenki egyetért, hogy a város közismert embere volt.” – írja tanulmányában Csillag Katalin. Nos, e sorokat olvasva, és tudván, hogy kevés a róla szóló információ, gondoltam, néhány részlettel hozzájárulok annak a Szabó Dénes-képnek teljesebbé formálásához, aki a Fotofilm nevű fényképészeti cég tulajdonosaként a második világégés előtt és után nemcsak a Szamos-parti város vezető műtermét működtette, de egész Erdélyt, és a később elcsatolt területeket is felvételeivel dokumentálta. És aki így a hányatott sorsú Transzilvánia legendás fotográfusa lett Fortuna akaratából. (Az 1944-es kolozsvári bombázást megrázó felvételeken rögzítette, ebből Megsebzett Kolozsvár címmel, utóbb kötet is készült.)

Ami ezúttal írásra késztetett, az az, hogy a több évtized alatt csupán egyetlen munkatársa volt, mégpedig egyik közeli rokonom, P. Olga, aki a műterem fennállásáig végig üzlettársa is maradt. Így aztán sokszor láttam őket munka közben; bejáratos voltam, a hely számomra is otthonossá vált.

A Fotofilm betűs cégért Dénes bácsi tervezte kiváló kalligráfiai érzékkel, a jelzést fényképeire is rávitte fénymásolatban, de ha nem akarta, hogy zavaró legyen annak rajzolata, dombornyomású kis kéziprést alkalmazott. Münchenben végezte fotográfiai tanulmányait; ezt a bejárattól mindjárt jobbra egy falon függő csoportkép igazolta, személye is rajta jelölve. A Fotofilm műterem helyileg két címmel is feltűnhetett, mivel a Főtér sarkán egy tömbház belső átjáróudvarában működött, ennek a Deák Ferenc utcáról, valamint a Király utca felől is bejárata volt. A tágas udvaron, a gang két szemben levő oldalát összekötő sodronyon nagyméretű cégtábla lógott, azon egy mandzsettás (úri!) kéz mutatóujja jelezte az irányt, ahol az üzletbe lehetett belépni. Több, fotókkal üvegezett reklámszekrény is felkeltette az arra járók figyelmét, kettő a két utca felőli bejárat mellett, kívül egy a hosszú, kapu alatti fedett részben, másik pedig közvetlenül az üzletbe nyíló ajtó oldalánál. Rendszerint színházi jelenetek és bársonyos hatású női portrék tűntek fel a tárlókban.

Három hatalmas ablakkal ellátott vasredőnyös helyiség tartozott az üzlethez. A baloldalin mindig lehúzva láttam a rolót, mivel amögött volt a sötétkamrás részleg; középen a függönyözött vendégbejárat szélcsengővel, antikos hangulatú fogadóterében barokk fotelekkel, aranykeretes tükörrel, egy állványon Janovics Jenő egykori kolozsvári színházigazgató és a magyar filmgyártás úttörőjének szoborportréjával; mindez együtt gondozott helyszínt és „békebeli” hangulatot sugárzott. A jobboldali, harmadik nagy helyiség volt a műterem, matt tejüveggel borított tekintélyes ablakkal. Miután a mester alapos szakmai tudása elismeréseként hosszú éveken át a Kolozsvári Magyar Színház hivatalos fényképésze lett, műtermének levegője is átvett valamit a színpadiasság hangulatából. Márványoszlop-utánzat, monokróm összeállítású művirágcsokrok, antik fotelek és építhető pódium elemek, plafonig érő aranyozott tükör, mackók, hintalovak sorakoztak a fal mellett minden eshetőségre felkészülve. Nagyméretű, többnyire köralakban sűrűn perforált falemezeket is alkalmazott, árnyképüket dekoratív, szórt fénnyel vetítette fel a háttérpannókra. A műtermi felvételek hatalmas statívon, fekete lepellel borított matuzsálemi gépen készültek, a filmtekercsek idejében is még üveglemezekre; persze, Rolleiflexét is büszkén mutogatta. Magas, örökaktív, erős testalkatú ember volt Szabó Dénes, férfiasan mély „rádiós” hanggal, aki a pedantériát és rendszerigényt bizonyosan német földről hozta magával. Olga néni elsősorban a felvételek retusálásával foglalkozott. Jó fénynél, a hatalmas ablak mellett, sima, tenyérnyi kőlapon keverte ki a fekete kínai tus árnyalatait, így takargatva el tűhegyes ecsetjével a csíptetővel falapra felfogott fotók hibás pontjait. Persze, stúdiófelvételeket ő is készített, és a vendégeket fogadta, ha főnöke a laborban dolgozott. Színes fotót a műteremben sohasem láttam. Munkakapcsolatuk mindvégig példás volt, nagyra tartotta a fotóművész elmélyült tudását, amivel bármilyen feladatot kiválóan oldott meg. Tőle tudom, hogy Dénes bácsi, már jó idős korában járt, amikor az 1970-es évek elején belendülve, önerőből, mesterfokon megtanult szaxofonozni (egyszer én is hallottam), és ami már-már a hihetetlennel határos: hobbiként, ezzel egy időben úgy sajátította el a férfi szabómesterséget, hogy színházba járó elegáns ruháit sajátkezűleg varrta.

Aztán az átjáróházban is, mint annyi helyen, változás állt be. A keskeny udvar túloldalán működő Állami Bábszínház igényt tartott három helyiségük közül a sötétkamrás teremre, amiről le kellett mondaniuk, és a labort – a fogadószobát emelettel megosztva – annak felső felébe szorították be. De ott is tovább élt még a Fotofilm egészen addig, míg a hatalom telhetetlensége végleg ki nem sodorta őket a fényesebb időket látott helyiségekből. Kolozsvár több évtizedes, sok-sokezer kockán rögzített történelmi múltja egy ideig még a kis terem falépcsős felső zugának dobozhalmazaiban pihent, míg csak el nem kezdte széthordani pótolhatatlan dokumentumait a Kárpátokból lesomfordáló hűvös, havasi szél.

Árkossy István