Fonalakból szőtt aranykor

Nagy Judit kárpitjai, aranykort idéző gobelinképei belső utazásra és számvetésre hívnak minket. Nagy Judit a „nagyok” közé tartozik, törékeny alkata ellenére. Legutóbbi munkája a Predestinatio-sorozat, mely tíz nagyméretű kárpitból áll − ha lehet szövött memoárja egy életnek, azt hiszem, Nagy Judit megszőtte a saját életének az olvasatát. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Keleti Károly utca

Mirtse Zsuzsa: Kifejezetten gyógyító és felszabadító erejű, könnyen megszerethető képeid között sétálva azt érzem, hogy ezek az egyetemes kérdéseket feszegető képek lázadások az üresség, a pusztulás ellen. Pályád kezdetétől „különutas” voltál? Hogyan fogadták építkező, pozitív világodat?

Nagy Judit: Amikor lediplomáztam az Iparművészeti Főiskolán, az úgynevezett ,,textilforradalomba” csöppentem bele. A kollégáim nem igazán kedvelték a klasszikus franciagobelin műfaját, idejétmúltnak, anakronisztikusnak tartották. Nem is szőtték sokan igazán a saját munkáikat − voltak ugyan nagy állami megrendelések, de ezeket festőművészek tervezték, és egy nagy szövőműhelyben szövették le. Ennek ellenére az 1978-as Szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálén − számomra is meglepő módon − fődíjat kaptam a beadott gobelinemre. Fittyet hánytam a divatnak, és megszőttem egy triptichont, amelyen egy lepke mozgását ábrázoltam vetett árnyékával együtt. Talán ennek következményeként írták ki a következő biennálé mottójául, hogy „+ –” gobelin, arra várva választ, hogy van-e létjogosultsága ennek az állítólag idejétmúlt technikának. Én válaszul egy kitépett csíkos irkalapra fölfirkáltam, hogy „Szövés = életmód”, és ezt a fiatalos kinyilatkoztatást szőttem meg − a gombostűvel és a papírlap vetett árnyékával együtt. Huszonöt éves koromban így gondoltam, és negyven éve ehhez tartom magam. Állítólag ez egy ikonikus mű lett, de én nem tudtam ezt, amikor megszőttem.

MZs: A szövés ősi tevékenység, az emberiség kultúrtörténetének hajnalától jelen van életünkben. Hogyan találtál rá erre a technikára?

NJ: A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában textil szakra jártam, itt találkoztam először a gobelin, vagyis a falikárpit technikájával. Szerelem első látásra, ami azóta is szövődik, szövődik… Először meg kell tervezni egy falikárpitot, utána föl kell festeni a nyers gyapjú- és selyemfonalakat sok-sok színárnyalatra, föl kell gombolyítani színenként, majd a terv szerint újrakeverni a színeket, föl kell vetni a szövőszéken a „szövevénycsontvázat” a hengerekre – és sokat, nagyon sokat ülni, türelmesen, figyelmesen, boldogsággal munkálkodni, az egész életet rááldozva. Elvarázsolt a sok gyönyörű matéria, a technika titokzatossága, rögtön tudtam, hogy ez az egyetlen dolog számomra, amelyre akár egy életet is föl lehet tenni.

Vadászjelenet

MZsMa szinte minden a gyorsaságról szól: egyél gyorsan, szeress gyorsan. A te munkáid szembe mennek ezzel: a belefektetett idő nagyon fontos tényező. Ezeknek az alkotásoknak az elkészítése végigkísér egy naptári évet, néha kettőt is, közben változnak az évszakok, a világ, s te magad is. Olyanok, mint a nagyregények. Mit jelent számodra a valós idő és a belső idő?

NJ: Igen, sajnos nagyon sietős és zaklató a világ körülöttünk, de ha valaki gobelinszövésre adja a fejét, akkor az időnek nincs jelentősége. A frekvenciák lassan, hosszú hónapok alatt állnak össze képpé. A technikát, ugyanúgy, mint a hangszereken való tudást, csak napi, rendszeres gyakorlással lehet megtanulni, a végeredmény pedig az időtlenségnek készül. A szövés a test és a lélek sírig tartó szimbiózisa.

Csendélet pávával

MZsKépeiden keverednek a mitológia és a fantázia lényei az élővilág valódi képviselőivel. Karakteres, könnyen beazonosítható világod van, már a színvilágodról is felismerik, hogy „ez Nagy Judit munkája”. Hogyan alakult ki a szupernaturalista stílusból ez a jelképekkel teli, derűs világ, amely ma már a védjegyeddé vált?

NJ: Hogy derűsek-e a munkáim? Szerintem inkább ez a műfaj a derűs, azonkívül ünnepélyes, delejes. Amúgy meg, túl nagy luxus lenne a rosszkedvemet, bizonytalanságaimat hosszú hónapokig dédelgetni. Amikor elkezdtem a pályám, kertünk lakóinak portréit örökítettem meg, nevezetesen a megbabonázó szépségű bogarakat, lepkéket. Aztán szerencsésen egy repülés történetével kapcsolatos megbízás elmozdított a nagyobb lépték felé, úgy, hogy nem kellett hátat fordítanom a rózsabogaraknak, cincéreknek, fürkészdarazsaknak. Megfértek egy kárpiton az ember által kitalált alkalmatosságokkal együtt. Aztán jöttek a csendéletek, reneszánsz parafrázisok, mindig tükrözve az élethelyzetemet, lelkiállapotomat, szóval a dolgok állását körülöttem. Negyven év nagy idő, több alkotói korszak is belefér: egymásra rakódnak a megtapasztalt, átélt, tanult dolgok − és persze, kristályosodnak is. Mindig minden változik, a munkáim is ezt tükrözik vissza. Az ábrázolás módja olyan sokrétű, sokszövetű. Először a szupernaturalista megjelenítés érdekelt, de lassan az izgatott, hogy az ábrázolt dolgokhoz milyen képzeteket lehet társítani. Ez a delejes műfaj különösen alkalmas arra, hogy a jelképszerű motívumok egymás mellé helyezésével rögtön fogalmak jussanak eszünkbe, történetek kerekedjenek ki. Ez a redukció aztán egészen messzire vezethet.

MZsA képeid olyanok, mint az álombéli tájak, s feltűnően sok rajtuk a természeti motívum, elem. Milyen élményeket, akár gyerekkori élményeket, hatásokat szőttél bele ezekbe a kárpitokba?

NJ: A munkáimat inspirálta a Duna partján eltöltött gyerekkor, a falu, most a varázslatos budai kertünk, az illatok, az emlékek, a család, a barátok, az olvasmányok és a filmek. Minden, amit megtapasztaltam, átéltem, észreveszek. De lehet, hogy csak az egyszerű, napi dolgok.

Átváltozás

MZsA barokkosan buja életöröm mellett a nemzetféltő, nemzetét szerető arcod is megmutatkozik munkáidban. Mesélj, kérlek, a Himnusz-Kapuk című alkotásodról is!

NJ: 1996-ban a Millecentenárium és Kölcsey költeményének tiszteletére nyolc kollégámmal együtt az akkor még romos Sándor Palotában rendeztünk egy nagyon sikeres kiállítást. Minden állami támogatás nélkül, lelkesen segítő barátok és jóakarók közreműködésével. A megnyitón csak azért izgultunk, hogy a födém elbírja az ott megjelent sok ezer embert. Az én művem címe Himnusz-Kapuk volt − ha lehetek nagyképű, arra gondoltam, hogy ünnepi textil felajánlásként megszövöm Magyarország ,,Veronika-kendőjét”. Az aranymetszés szabályai szerint minden történelmi korra jellemző öt jellegzetes kaput szőttem Szent István kőszarkofágjának finom alapszínén. A legfelső kapu a kicsi csempeszkopácsi templom bejárata, amelynek esetlen timpanonja hasítja az eget, a második egy kovácsoltvas gótikus kapu, utána egy díszes, márványból készült főúri temetőkápolna bejárata. Az utolsó sor első kapuja egy parasztok által faragott kapu, hiszen az ő vállukon állt az ország, az ötödik pedig egy copf, polgári kapubejárat, ami aztán már utat nyitott sok mindenre. Az egész kompozíciót körbezárja egy románkori kőbordűr.

Himnusz-Kapuk

MZsA Predestinatio-sorozatod nagyszabású munka, tíz részből álló műegyüttes. A sorozat részeinek címei szimbolikus, erős szavak: I. Kör. II. Horizont. III. Élet. IV. Ház. V. Lélek. VI. Vertikális. VII. Oszlop. VIII. Fal. IX. Ismétlődés. Az utolsó, nemrég elkészült mű címe pedig Egyensúly. Azt hiszem, ez a sorozat életműved koronája. Jól érzem ezt?

NJ: Én is úgy érzem, hogy ez a hatalmas, nagyléptékű sorozat a munkásságom betetőzése, összegzése (talán még nem a befejezése). Azt gondoltam, hogy a világ mindig kiszámíthatatlan körülöttem, de én eligazodom benne, és irányíthatom az életemet. Rá kellett jönnöm, hogy a sorsomat valaki már a születésem pillanatában előre kijelölte. Hiába szerettem volna nagyon valamit, az soha nem úgy történt. A nagy összevisszaságban csak a Tízparancsolat az örök és állandó. Amikor ötvenéves lettem, elhatároztam, hogy mindent összegezve és a tapasztalataimra támaszkodva, a Tízparancsolat eszmeiségéhez kötődve megszövöm a Predestinatio című sorozatomat, a saját élettörténetemet. Persze, nem követve szó szerint a stációikat, hanem a véleményemet összefoglalva az átélt és megtapasztalt eseményekről. A bennem lévő rendet, az örömöt, a bánatot, a félelmeimet, a bizonytalanságaimat szerettem volna tisztázni. Valahogy úgy, mint a barokk korban a zeneszerzők, akik a nagyon kötött kánonon belül alkották meg csodálatos zeneműveiket. Most nincs se stílus, se eszményi mérték, így kigondoltam magamnak egyet: csak három szín fog megjelenni, az arany, a vörös és a fehér. A kompozíciók befoglaló formája a 2+3-as arány, ami az aranymetszés szabálya, így magától alakult ki az állandóan használt figurákat és pipacsokat elrendező 5×5 soros raszter. Minden kicsi állatfigura számomra egy titkos kód, olyan embereket jelképeznek, akik meghatározóak voltak az életemben, így elhelyezésük nagyon is fontos. Közben az éppen akkor aktuális érzéseket, véleményeket, tapasztalatokat, viszonyokat is tisztáztam magamban. Minden darab egyben önálló mű is. Amikor elkezdtem szőni, csak reménykedni tudtam abban, hogy a tízediket is be tudom fejezni, hogy belefér a hátralévő időmbe, és lesz elég fizikai erőm is hozzá. 2018. június 12-én, az önálló kiállításom megnyitóján végre együtt állt, ott sziporkázott a falon a hatalmas, tizenöt év alatt készült, tíz darabból álló műegyüttes. Talán nem éltem hiába.