Hegedűs Imre János írása Alföldy Jenő Pályatársuk voltam című kötetéről

Alföldy Jenő 85 éves

Voltak és vannak az irodalomkritikai, irodalomtörténeti szakirodalomban is úgynevezett klasszikusok, az aranykorban Toldy Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál raktak le időtálló fundamentumot, a 20. század elején Osváth Ernő a lapszerkesztésben találta meg a műbírálat adekvát formáját, egyszemélyes irodalomtörténetet írt Szerb Antal, irányjelző táblák a költő Babits Mihály margójegyzetei, Németh László robosztus alakjából a szakirodalomnak is jutott, mély nyomvonalon haladt Schöpflin Aladár, Rónay Györgyöt „az irodalmi mesterség legnagyobb tekintélyének” tartja Alföldy stb., stb., a jelenkor szakírói megszámlálhatatlanok, talán Dávid Gyulát, az erdélyi irodalmi élet summáslegényét kell kiemelni, név szerint megemlíteni.

A fenti bevezető sorok Alföldy Jenő alakjának megközelítése végett születtek. A túlzás mindennemű kizárásával állíthatjuk, hogy tudós kortársunk a szakirodalom élő klasszikusa, sok évtizedes munkálkodása (Ez év július 28-án töltötte be 85. életévét!) nélkül már elképzelhetetlen az a szorgalmas, fontos háttérmunka, amely nagymértékben befolyásolta az alkotók világlátását, és hozzájárultak olvasók ízlésének alakulásához, a művészi, művelődési koncepciók kontúrjainak kialakulásához.

Méltassuk és ünnepeljük hát a nyolcvanöt éves Alföldy Jenőt, a jeles és kiváló irodalomkritikust, irodalomtörténészt, szerkesztőt a tudósi gonddal összeválogatott, megszerkesztett új kötete kapcsán, ürügyén: Pályatársuk voltam.

Beszélő cím. Az elmúlt közel száz év, mindenekelőtt a 20. század költődandárjának életéről, alkotói hevületéről, látomásairól, kínnal és hozsánnás hevülettel tördelt verssorairól szól ez a könyv – képletesen szólva –, összesen negyvenkilenc versíró asztalához ült le Alföldy Jenő, negyvenkilenc poétával fogott kezet, negyvenkilenc költő szellemi köztársaságának volt a tagja. Szerényen kortársainak nevezi őket, de zömmel barátai voltak, vagy az élők most is azok, szellemi tejtestvérek, s egytől egyig, és – ez nagyon fontos – a magyarság, a nemzet, a haza elkötelezett hívei, a tisztesség, a jóság, az emberség fölkent papjai. Egyetlenegy Júdás sincs közöttük!

Nem kis gond úgy írni jegyzetet a kötetről, hogy abban a negyvenkilenc alkotó csillagrendszerét Alföldy Jenő periszkópjának lencséjén keresztül láttassuk. Fontos a hasonlat, illetve a metafora, ugyanis e készülék segítségével lát, illetve láttat a szakember olyan felületeket, tárgyakat, amelyek a látómezőn kívül esnek. Alföldy vizsgálódásainak, elemzéseinek, kommentárjainak érdeme és értéke az, hogy az alkotók és a művek olyan rejtett zugait is megvilágítja, amelyek a hétköznapi halandók számára láthatatlanok.

Kezdjük a legelső írással, amely egy előadás szövege. Alföldy Jenő a magyarországi holokauszt irodalmáról szóló írószövetségi tanácskozáson mondott beszédet 2014. november 11-én. Vas Istvánról beszélt. Róla szól az írás.

Nem kíván kivételes szellemi erőfeszítést annak a megállapítása, hogy egyből mély vizekre hajózott. Olyan az írás, mint egy fregatt fővitorlája. A legvadabb hullámtarajoknak vág neki, örvényekbe zuhan alá, ádáz, gonosz oldalszelek nyomását ellensúlyozza. Hány vita, hány acsarkodó marakodás hangzott el már erről közéletben, újságírásban, politikai zsargonokban, szépirodalomban! S az még nagyobb baj, hogy a sunyi alattomosak elaknásították ezt a mezőt, csak az igazán bátrak mernek rálépni arra. S mekkora szerencse, hogy éppen egy akkora ember-palota kínálkozik vizsgálódási tárgynak, mint amilyen Vas István volt. Egyszerűen, s mégis zseniálisan vágja ketté Alföldy a gordiuszi csomót. Azt írja: Vas István magyar volt, mert „magyarul írta remekműveit”.

Kálnokyra vált a kötet szerzője. Már a kezdősorokkal arra figyelmeztet, adósok vagyunk, hálátlan az utókor, tudós tollforgatókra van szükség, hozzáértő szakírókra, mert Kálnoky László sokkal nagyobb költő és műfordító volt, mint az a művészszemélyiség, aki a köztudatban él. Alig tudunk róla, holott a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt ő, az életműve nemzedéktársainak (Radnóti, Dsida, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Rónay György, Vas István) művészi teljesítményeivel rokon, rangban azonos, „tragikus, fenséges, másfelől szatirikus, ironikus” költészete nem színfolt a korabeli lírában, hanem szövettani elem, szál, amely egyben tartja az egészet. S műfordításaival a legnagyobbak közül való. (Goethe Faust című munkáját például olyan szinten ültette át nyelvünkre, hogy az nyugodt szívvel az eredeti mellé állítható.)

Már itt, a tanulmány- illetve esszékötet elején konstatálható, hogy Alföldy egy-egy alkotót rendkívül tömören, szépirodalomba kívánkozó terminus technikusokkal jellemez, s nemcsak az oeuvre fontos számára, hanem a hús-vér ember is, Kálnokyt például mély érzelmű humanistának, poeta doctusnak, ugyanakkor ragyogó stilisztának tartja, s bátor, sőt vakmerő embernek, aki szembeszállt a zsarnokkal, a talmisággal, az irodalmi kalózokkal. Emberi bátorsága gúnyos avantgárd versekben csapódott ki, élete alkonyán ciklust is alkot: Álom a magyar avantgárdról. A sok „neo”-ba belefáradt olvasó örömmel könyveli el ugyanakkor azt, hogy Alföldy a „nemzetükért szót emelő, értékőrző” alkotók családjába is besorolja Kálnokyt, azt állítja, hogy a Berzsenyi, Petőfi, Arany „nevével fémjelzett hagyomány” folytatója.

Azzal tisztában van az olvasó (a szerző is tudta), hogy a gazdag magyar lírának csak egy részét, mondhatni töredékét lehet megérinteni egy kötetnyi esszétanulmányban. A már említett szám, a negyvenkilenc véletlenszerű lehet, az viszont nem, hogy éppen ők kerültek a szerző célkeresztjébe.

Alföldy még kiragadott kettőt a Nyugat harmadik nemzedékéből, Jékely Zoltánt és Weöres Sándort, mindkettőt értelmi gonddal közelítette meg, de természetesen az érthető empátiával.

Jékely talán kedvence! Az erdélyi származású, színes személyiség elbűvölte, sokoldalúságát (költő, prózaíró, műfordító stb.) megcsodálta, stílusát, amiképpen az érett, zamatos gyümölcsét szoktuk, ízlelgette, gyökérzetességét és európaiságát követendő modellnek tartotta és tartja, s békét, meghittséget, barátságot, emberszeretetet sugárzó személyisége előtt, mint jó keresztény a tabernákulum előtt, meghajlik.

Áprily Lajos fia volt, és ezer szerencse, hogy a nagy fa nem borította árnyékba. Szerencse? Vagy a magmához hasonlítható tehetség feszítő ereje? Vagy a kisgyermekkortól haláláig végzett önképzés? A tudományhalmaz? Alkotáslélektanban nem lehet mindig pontos választ adni a miért? kérdésre. De szakmájában, az irodalomtudományban Alföldy tévedhetetlen, a régi és az új, a klasszikus és a modern összehasonlítását végzi el, amikor megfogalmazza azt az axiómát, amely aktuális, időszerű most és mindenkor, s elfogadhatják elevenek és holtak Fokföldön éppúgy, mint Pekingben, New Yorkban vagy Nagyenyeden: „Nos, Jékely nem újítani akart, hanem felnőni az emberi szív és elme lehetőségeinek legmagasabb ormaira.” Íme, ha kilép egy szakíró sáncárkaiból! A fenti megjegyzést a lélektan, az erkölcstan akadémikusa is írhatta volna.

Weöres Sándor szerteágazó életművéből a Psychét választotta. Olyan morálpszichológiai, irodalom- és műfajtörténeti, filozófiai elmélkedést írt, amelyet alig lehet követni. Mint ahogy a tárgy, Weöres zsenialitásának ez a különleges, rendhagyó, egzotikus munkája sem könnyen emészthető. Rövid jegyzetben reménytelen vállalkozás lenne a kommentár.

Rónay György, Csanádi Imre, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Rába György következik. Elmélyült, tudóshoz méltó munkák a róluk szóló írások, minden életmű elemzéséhez, minden alkotó méltatásához új adatokat, adalékokat tesz hozzá, feltöri a skatulyákat, amelyekbe belegyömöszölték őket, és jelképes körzőjével új látószögeket rajzol. S mindezt olyan dús, gazdag stílusban, hogy az szépírónak is becsületére válna. Egy passzust, egy mondatot ki kell emelni, szó szerint idézni kell. Pilinszky János kapcsán ír a világ legnagyobb bajáról: „Egyik oldalon a sátáni gyűlölet és bűn világméretű tombolása – a másik oldalon a krisztusi szeretet végtelensége.” – Ez jellemzi az emberiséget, a „gyilkos testvér botja zuhanása” (Alföldy nagyon szereti Vörösmartyt!), és a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat tanítás.

Aztán Nagy László életműve fölé hajol tudósi gonddal, korszerűségét emeli ki, Juhász Ferenc káprázatos látomásait méltatja, Tornai Józsefet helyezi bele az őt megillető stílusirányzat medrébe, Lator László mívességét csodálja, Szécsi Margit próféciáitól rendül meg, és…

A 331 oldalas könyv csordultig tele tudással, bölcsességgel, szakmai bravúrokkal, időtálló méltatásokkal, irodalmi életünk alapigazságainak kommentárjaival. Mint jó katolikus a rózsafüzér szemeit, úgy morzsolgathatjuk intellektuális buzgósággal mi is az ésszel, szívvel és emóciókkal megírt Alföldy-esszéket, tanulmányokat, megemlékezéseket, s amikor a kötet végére érünk, azt érezzük, lélektani regényt olvastunk. Szakmából formát, emberségből példát ad.

Füljegyzetében, a hátlapon a „napkollektor energiáját” emlegeti, ahhoz hasonlítja azt a sugárözönt, amely magyari líránkból árad. Mint generátor a villanyt, ezt az energiát gerjeszti, indukálja számunkra Alföldy.

(Hungarovox Kiadó, 2024)