Már-már aggasztóan megszerettem a fröccsöt ezen a nyáron. Ne hazudjak, eddig is iszogattam, de az a szenvedélyes elköteleződés, amit tapasztalok, idei, friss még, a söröslét víz (szigorúan szódavíz!) alá nyomója.

Nem tudom, mi történt: öregebb lettem és bölcsebb, vagy csak öregebb, mindenesetre igazi hétszőlőtőkés fröccsös nemes vált belőlem. Nem is kívánom már a sört, olyan zsíros benyomást kelt az üdítő, gyöngyöző fröccshöz képest. És hát persze ott van az irodalmi hagyomány: „Fölfelé megy borban a gyöngy; / Jól teszi. / Tőle senki e jogát el / Nem veszi. / Törjön is mind ég felé az / Ami gyöngy; / Hadd maradjon gyáva földön / a göröngy.” Így Vörösmarty Fóti dal című versének első strófája. Hát van ennél szebb? (Még úgy is, hogy a harmadik és negyedik sort nyilvánvalóan a vers- és rímkényszer szülte, mert ugyan miért akarná bárki elvenni a buborék jogát.) Természetesen nincs. Nemcsak irodalmi hagyomány, hungarikum is, legyünk rá büszkék.

Rossz fröccsöt nehéz inni. Szinte nem is lehet. Különösen gonosz kocsmárosoknak esetleg sikerül ilyent kikeverni, de hál’ Istennek a különösen gonosz kocsmárosok fogynak, máshol próbálkoznak, taxiznak. És ami még nagyon furcsa: valahogy csak kocsmában esik jól. Nem tudom, próbáltak-e már fröccsöt inni otthon. Én igen. Ásványvízzel, lett légyen bármennyire szénsavas, nem az igazi. Nemrég a házunk aljában felállítottak egy szóda-automatát (igen bizony, van ilyen, kérem), néha lemegyek, megtöltöm gyöngyvízzel a palackomat, és otthon próbálom kikeverni, de az sem elég jó.

(Itt oszlatnám el nyomban a tévhitet, hogy a fröccs holmi alkoholista ital volna – aki otthon nem tud megmámorosodni valamitől, amitől a kocsmában meg tud, az bizony metafizika, nem betegség. Mondom ezt úgy és annak ellenére is, hogy tudván tudom: a fröccsöt különösen kedvelik az alkeszek, mert a szénsav gyorsan benyomja az alkoholt a vérükbe, satöbbi, satöbbi, ne is menjünk bele ebbe, mi kultúrfröccsözők vagyunk… még úgy is, ha a kiskocsmában, ahova borozni járunk, a fröccsöt kérő klienst azért kicsit lenézik a borszakértő pincérek, akik a szomszéd asztalnál sznob arccal könyöklő vendégeknek hosszan értekeznek a borban található savakról. És nem a szénsavakról…)

Kijelenthető tehát, hogy a fröccsivás nemcsak közösségi aktus, hanem közösségteremtő aktus is, hiszen egy nagyon forró nyári nap végén a barátainkkal meginni néhány hidegen gyöngyöző és könnyű hosszúlépést (Milyen szép a neve is, ugye? Majdnem olyan szép, mint a Krúdy-fröccs keverési aránya.) felejthetetlen élmény.

És tényleg, a keverési arányok elnevezése is egész kis kultúrát mutat: kisfröccs, nagyfröccs, hosszúlépés, házmester, viceházmester (roy és viceroy, ugye, három bor, két szóda versus két bor, három szóda), háziúr (avagy nagyházmester), lakófröccs (avagy kisházmester… ne is mondjam), Krúdy-fröccs (kilenc deci bor, egy deci szódavíz, az utóbbi kizárólag csak az íze kedvéért), és hát a maflás, a maga fele-fele feldurvított arányosságával (és ez még csak a feje).

Sorolhatnánk még, de minek. Menjenek inkább, igyanak jó fröccsöket, a vendéglátóhelyeken egyszerűen nem tudják elrontani. (Valahol azt olvastam, hogy a magyar fröccs napja június 20., ám azóta sem találom, hol. Így muszáj lesz minden nap megünnepelni a fröccsöt, de hétvégén legalábbis mindenképpen, amíg tart ez a hosszú, forró nyár. És végül is nincs benne semmi aggasztó, jön a tél, és akkor már nem esik ilyen jól.)

Nagy Koppány Zsolt