Emberi természetünkből fakad, hogy vonzódunk a fölfedezésekhez. Minden újat, ismeretlent izgalmasnak találunk, minden ásatás és expedíció elbűvöl. És nem csupán olvasni-hallani szeretünk a fölfedezésekről, mások elképesztő kalandjairól, de szívesen eljátszunk a gondolattal, hogy mi magunk is felfedezővé válunk. A világmindenség összes rejtélyét rögeszmésen meg akarjuk oldani, a mélytengeri árkok minden négyzetméterét átfésülnénk, az őserdő összes furcsa rovarfaját begyűjtenénk, és persze egyetlen piramis egyetlen titkos sírkamrája sem maradhat feltáratlan… A fölfedezési vágy mozgatórugói alighanem a legáltalánosabb emberi tulajdonságok: kíváncsiság, becsvágy, hiúság, birtoklási vágy. Nem éppen a legnemesebb erények – egy aszketikus misztikus egyenesen förtelmes jellemvonásoknak nevezné őket. Ám a paradoxonok különös törvénye szerint a nagyobb jót is elősegíthetik, az emberiség tudását is gyarapíthatják.

A lelkünkben lappangó fölfedezési vágy rengeteg módon kiélhető, amazonasi vagy sarkköri utazás nélkül is. Hogy messzebbre ne nyúljak, az irodalmi szerkesztők java része például roppant szívesen fedez föl ifjú tehetségeket. Ez ügyben legendássá vált Péntek Imre spontán mondata, amely egy szerkesztőségi értekezleten hangzott el: „Már egy órája itt ülünk, és még senkit nem fedeztünk fel!” Ám mit ér egy csodás fölfedezés, ha mások nem tudnak róla, ha nem kürtöljük világgá? Logikus, hogy az irodalmi szerkesztők szívesen leltározzák és emlegetik, az évek során hány fiatal szerzőt állítottak pályára, hányan köszönhetik nekik az indulásukat.

A középkorú, pályájuk derekán járó költők – különösen, ha már díjakat is kaptak – csodálkozva tapasztalják, hogy a szerkesztői visszaemlékezések szerint őket annak idején többször is fölfedezték. (Minél rangosabb a költő, fölfedezőinek száma annál nagyobb.) Hohó, kérdezheti a laikus olvasó, hát hogy is van ez? Többször fölfedezték? Hiszen a fölfedezés természetéből fakadóan egyszeri tett! Az éber fölfedező rábukkan a rejtett csodára, azután hazamegy, és mindenkinek tele szájjal elmeséli; a csoda kipipálva, senki többet, jó napot. Hát nem? Nos, az irodalomban ez mindig is másképpen volt: itt sokan és sokszor fölfedezhetik ugyanazt az alkotót. Az ókorban tucatnyi görög város versengett a „Homérosz szülőhelye” titulusért; nálunk évszázadon keresztül öt település vitatkozott Petőfi szülőházáról. (Főként Kiskőrös, Szabadszállás, Kiskunfélegyháza, de ringbe szállt Kunszentmiklós és Dunavecse is.) Ha egy korszakos zseninek lehet több szülőhelye, akkor egy kortárs szerzőnek ugyan miért ne lehetne több pályaindító fölfedezője?

Ami engem illet, két-három szerkesztőről mondhatom tényszerűen, hogy pályám legelején „felfedezett” – ehhez képest az elmúlt húsz évben legalább tíz embertől hallottam-olvastam, hogy ő fedezett fel engem… Ezzel persze alapjában nincs baj, ez olyan emberi, és az sem szokatlan, hogy emlékezetünk kicsit átszínezi a régi történéseket. Utólag előkerült fölfedezőink többsége szeretetteljes, cseppet sincs terhünkre. Ha például a Petőfi Irodalmi Múzeum fogadásán egy nyugdíjas szerkesztő három ember előtt játékos büszkeséggel kijelenti: annak idején ő fedezett fel, mert elsőként közölte két versemet az XY folyóiratban, ezt nem érdemes tényekkel cáfolni. (Pláne nem mások előtt!) Így a fogadás végén mindenki elégedetten távozik, s az élet megy tovább.

Viszont akadnak önjelölt fölfedező szerkesztők, akik tíz-húsz év után előugranak (többnyire akkor, ha a már nem ifjú költő valamilyen pozícióba került), és benyújtják a számlát hajdani „szolgálataikért”: hosszú levelekben követelőznek, energiavámpírkodnak, érzelmi játszmákkal zsarolnak, elősorolják százféle sérelmüket és azt, hogy nekik mi minden jár… Ha követeléseik nem teljesülnek, a költőt hálátlannak és tehetségtelennek nevezik, a háta mögött valótlanságokat terjesztenek róla, pocskondiázzák… Az ilyen „fölfedezőket” sem érdemes tényekkel cáfolni – jobb elkerülni őket.

Zsille Gábor