Hegedűs Imre János írása Fekete Vince Halálgyakorlatok című verseskötetéről

Ha arra kényszerítené egy láthatatlan (Nyilván, nem létező!) hatalom a kritikust, hogy egyetlen szóval nevezze meg Fekete Vince oeuvre-jét, ha parancsba adná, hogy egy szóba, egy fogalomba sűrítse költészetének lényegét, akkor (talán) a szürrealizmus lenne ez a fogalom. Vagy, ha van ilyen, akkor neo-szürrealizmus.

Új, ízléses formátumú kötete, a Halálgyakorlatok csupa láthatatlan, de olvasás közben megtapasztalható kaptatókra vezeti (kényszeríti) az olvasót. Elindulunk kavicsos úton, juhlegelőn, parlagot átszelő ösvényen, kukoricaföldön, s különös, furcsa, nevenincs tájon kötünk ki, ahol szép ámulatokba esünk, de érezzük, ezek az ámulatok a kábulatok szomszédságában születtek.

Kezdjük mindjárt a címmel. Halálgyakorlatok nincsenek, mindenki egyszer hal meg, s mégis vannak, mert a költői zsenialitás, az intuíció, a fantázia létezővé teszi a nemlétezőt, és a nemlétezőt kézzelfoghatóvá. Ősi praktika ez a líra csodamalmában. A mottónak választott Keresztes Szent János parafrázis is ebbe az irányba mutat: „Az álom létra, föl, alá, a mélybe.” Való igaz, álom-létrán hágunk fölfelé, s azon ereszkedünk (Már ha nem zuhanunk!) a mélybe. Életszimbólum.

Mintha csak keretbe akarná foglalni szerzőnk teremtett versvilágát, minden címet zárójelbe tesz, és a (Dagályapály) versét a kötet végén megismétli. Úgy ismétli meg, hogy megtoldja. Kilenc sorral kiegészíti. Az egész könyv képlete, sokismeretes egyenlete is lehetne ez a vers. A fentebb említett szürrealizmus törvénye értelmében álomszerű és irreális minden, irreális a személy, aki halad valamilyen létező, illetve nem létező nyílt térben, mozgása leginkább az úszáshoz hasonlít, és – mint minden élő lény –, célba akar jutni, ezért „a fény, az ég felé fúrja orrát”. Erőfeszítése, vergődése fájdalommal jár, de fájdalmat vált ki belőle a „sértő fény” is. S olyan jó, olyan megnyugtató, hogy egy hanghatás, és nem is akármilyen hanghatás oldja a feszültséget: „boldog sikoltást hall…”

A toldásban, a kötet végén, orvosi szaknyelven írja meg a születés misztériumát, világra jövetelünk utáni első perceket:

„…víz alá tartják, mérlegre

teszik, simogatják, becézgetik, karjára szalagot tesznek,

adatokat írnak, majd rongyokba, ruhákba csomagolják,

öltöztetik, babusgatják…”

Itt a nagy korlát! A halál halála! A születés nem más, mint a halál örök, legyőzhetetlen ellensége.

Aki ismeri az egész Fekete-életművet, az tudja, hogy a vargaváros, hivatalos nevén Kézdivásárhely megkerülhetetlen origópont. Itt, ebben a felső-háromszéki kisvárosban született, de otthon van ő a város holdudvarában megbúvó, kedves székely falvakban, barátok, rokonok, székely atyafiak portáin, otthonos világa a kert, az üst, melyben rotyog a szilvaíz, a cserépfazék, a katlan, telek végében a patak, havasokra felfutó erdők…

Ez a való világ lényegül át, absztrahálódik Fekete újabb verstermésében, gyümölcsösben jár, de a fának nem a termése fontos, törzsének erezete izgalmas, amivel azonosul (Ikarosz), a kedves szülőföld elemei, a csordogáló patak, a simára mosott kövek, a kemence elterül, „szétfolyik a mindenségben.”(Űr)

Megírja a híres Petőfi-vers mai, modern, 21. századi változatát is, Egy estém otthon halhatatlan élmények foglalata, Fekete Vince versében is (Ebéd) találkozunk az édesapával, az édesanyával, testvéreivel, körbeülik az ebédlőasztalt, természetesen minden élőlénynek, minden tárgynak át kell haladnia a szürrealizmus lencserendszerén, a családi kör „olyan, mintha egy / tükör két átellenes oldalán foglalnánk helyet.”

Első konklúziónk az lehet, hogy metafizikában való jártasság nélkül nem vehetjük birtokunkba Fekete Vince verseit. A valóság mögé vagy fölé kell pillantani, s ott a világ végső kérdéseire kell válaszolni.

Fölszusszanunk, s talán össze is kacsintunk a szerzővel, amikor szexről, szerelemről ír. A (Nász) című verse bármelyik szerelmes antológia dísze lehetne. Ízléses, mégis szókimondó, pompásan részletező, mégis sok mindent elhallgató szabadvers a férfi test és a női test találkozásáról.

Aki a létezés végső kérdéseit feszegeti, az számolhat a gyötrő kételyekkel, szorongásokkal, a bizonytalansággal, hamar megtapasztalja, hogy a meghasonlás ördögei szorongatják a torkát. Számtalan lírai hely kereshető ki ezekből a – szerkezetükben – szilárd, tömbökké formált versekből. Keres, kutat Fekete, mint minden alkotó, keresi azt a bizonyos szilárd pontot, amellyel filozófusok kacérkodtak, amelyből ki lehetne mozdítani helyéből a világot, nincs könnyű dolga, mert a „kinyújtott, elnyújtott időben” nehéz a tájékozódás, pláné, ha azt a szilárd pontot úgy hívják, hogy otthon, szülőföld, haza. Ráadásul a nyelv titkait is meg kell fejteni, az sem könnyű, mert „kerengenek az időtlenségben a szavak”. (Ringlispíl)

Úgy tudjuk, Szabó Lőrinc „találta fel” azt a verset, amelyben a líra futamai hétköznapi, sokszor talmi dolgok neveivel vegyülnek, amelyben elhalványul a költészet és a próza közötti határmezsgye. Itt elég, ha néhány címet említünk: (Donga), (Tojás), (Ernyő), (Hóember).

Bámulatos könnyedséggel emelkedik a hétköznapiság fölé Fekete Vince! Hogy mibe kerül neki ez a fölemelkedés, azt csak ő tudja.

Olyan szakszerű a kád leírása, hogy tudományos munkába is beleillene. A káposztáskádba bámul egy személy, valaki, talán a nagyapa, akiről olyan sokszor, olyan nagy szeretettel írt, soha nem szivárgott ez a kád, tökéletes munkát végeztek a dongások, csupán a fény és az idő tűnik el, s e kettővel együtt a világ is: „Elvész, egyenletesen, némán, iránymentes / áramlással eltűnik belőle, kifogy a világ.”(Donga)

Erőltetett belemagyarázás nélkül olyan jó ezeknek az áttünéseknek az olvasatán Szabó Lőrincre gondolni!

Nem maradhat említés nélkül még egy ilyen rövid jegyzetben sem a négyrészes (Olasz módra) poéma. Igen, mérete miatt poémának is nevezhető, prózavers is, de legfőképp portré. Testi-lelki rajz a szomszédról, aki apja helyett apja lett, apa-pótlék, az a csodaember, aki mára már kihalt, kiveszett, amiképpen a nemes vadak is kihalnak, egyszerű volt, s mégis bonyolult, szava megfontolt volt, sokat tudott, de nem volt tudálékos, mindig a kútnál találkoztak, a két telek közös kútja volt az, a kávára tették a poharat, de az csak olyan szimbolikus poharazgatás volt, mert az öreg nem ivott, illetve csak ritkán, keresztrejtvény kellett neki a nagyvilágból, erős, kemény fejtörő, az olasz módra nevű, úgynevezett négyzethálós…

Így lehetne folytatni szürke prózában azt, amit Fekete Vince pompás strófákba szedve megszerkesztett, minden évszakra egy részt: ŐSZ, NYÁR, TAVASZ, TÉL. Azért volna érdemes folytatni, azért volna érdemes átvenni a költőtől a szót, mert ritkán lehet manapság nemes emberségről, tisztességről, önzetlen barátságról, az ember és ember közötti falak leomlásáról ilyen hiteles, hihető sorokat olvasni.

A csodálatos az, hogy ebbe a falusi környezetbe, ebbe a jószomszédi barátságba nem tudtak behatolni a külső világ miazmái, vírusai, az öreg székely lelki, szellemi immunrendszere tökéletesen működik, védettsége kikezdhetetlen. Hátha az olvasónak is jut makulányi ebből a védettségből?

(Magvető, 2022)