Reggel van ismét, néha kimaradhatna, jó lenne egy ideig nem hallani az ébresztőt, sem a telefont, sem a rádiót, sem a lakásfelújító brigád bontókalapácsának ratatammját. Ne legyen reggel, ne szakítsa félbe semmi éppen kedves álmom, ha már eljutottam oda, hogy nem rémálom ébreszt hajnalonként. Ne kelljen tükörbe nézve gyűrött arcomat látni, az évek hordalékát szemem sarkában, a beletörődés lassú tektonikájának nyomát.

Kilépek a lépcsőház ajtaján, zöld-lila szőnyeget látok, serken a fű az aligesőzött földből, ibolyák dandárja mereszkedik közöttük. Hasra vetném magam, orrom a virágok közé ütném, de ma, amikor föld és lég ezernyi miazmával fertőz, nem teszem, nem tehetem. Élni kell, élnem kell, tegnap döntöttem el, még kilencvenkilenc évet. Pedig e virág tinktúrája gyógyít, torok és mandulagyulladást főképp. A kandírozott ibolya állítólag Sissi kedvence volt. Shakespeare, aki azért tudta, amit tudott, a Szentivánéji álomban egyik szereplőjének azt a nemes feladatot adta, hogy ibolyából készítsen szerelmi bájitalt. De hol van már a torok- és mandulagyulladás, felmaszkosításunk eltüntette ezen apró szabadságolásra alkalmas kellemetlenségeket. És hol van már Sissi… És hol van a szerelem…

Csak nézem a virágzást, távolságtartón. Holnap kihozom a fényképezőgépet, talán sikerül néhány vállalható makrófotót készítenem.

Ibolya.

Rózsa kellene a teljes képhez.

– Rózsa, ha a három próbát kiállod, akkor elviheted Ibolyát, másképpen nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan, a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol.

A mesében ott a vers, és a költeményben is mindig van mese. Történetek lengenek körül mindennap mindannyiunkat. Örülök, ha meglátom valamelyiket. Lásd meg te is: előtted-mögötted megy, tőled jobbra vagy balra vonul, feletted lebeg, alattad törekszik. Lépj ki abból, amibe beleragadtál. Ember nemcsak emberrel kommunikál. Én hallom a kövek suttogását, a barlangok zenéjét, a gombák rezgését. Te is meghallhatod, ha kinyitod az elméd. Amit oly régóta hajlamos vagy bezárni. Hogy a boldogság hol van, nem tudom. Csak azt, hogy a komfortzónán túl van az, amiért élni érdemes.

– Látod azt a nagy erdőt? Kivágod a fáját, ölbe rakod, a földet felszántod, beveted, holnap reggel szép kalácsával tisztelkedel nálam!

Próbára tesznek mindennap, többször: reggel, délben és este. Baj mindig van, de ha nincs, akkor keletkeztetnek azok, akiknek bajkeverés a dolga. Ettől gyűrődik az arcunk, ettől szarkalábasodik szemünk sarka. Bele- és bele nem törődésünk antagonizmusának tektonikája mutatkozik meg arcunk bőrének legszenzitívebb részein. (Ezt a mondatot elmentem az utókornak.) Nyugi, mondod. Nyugi, mondom magamnak. Tényleg, miért idegeskedjünk mások miatt? A távolságot kapjam meg, mint üveggolyót. A távolságot a mindennapi gondtól, bajtól, ármánytól, intrikától, mások ügyetlenségétől és ármányától. Ámen.

– Van nekem három paripám, ha meg tudod nyergelni, tiéd lesz Ibolya!

Flórából faunára váltani, persze, ez jó megoldás a kihívó számára. Ő diktál, ő lep meg. Ha nem a nyugatra vezető, hanem az északra vivő ösvényen indulok, nem ibolyát találok. A kőlépcsőn döglött patkány teste ötlik szemembe. Abba a hordalékos sarkú, szarkalábasba. A tetem mintha bosszúból feküdne pontosan ott, ahol. Megmérgeztetek, tehát nézzetek. Úgysem nyúltok hozzám, gyávák vagytok ti ehhez. Így is van, nem nyúlok hozzá. Majd az, akinek a tiszte. Ki is az? Albérlő vagyok, ismét, nem ismerem a ház szabályait. Ha volna lapátom – de nincs, itt nincs.

Megnyergelem a paripákat, mindhármat. Ibolya, az a lila izé, az kell nekem. Rózsa vagyok. Nem lehetek tövis nélkül. Hát szúrok. Be is töröm a derék paripákat.

És boldogan éltek együtt, míg meg nem haltak.

(A kurzívval szedett szövegrészletek a Rózsa és Ibolya című népmeséből származnak.)

Király Farkas