Első tárcát írni egy frissen induló lap vadonatúj rovatába: igazi szellemi kaland. Az irodalmárok, különösen a költők szeretik az efféle izgalmakat. A Nyugat első nemzedékének szerkesztője, Laczkó Géza szavaival: „Aki verseket ír, általában nem kedveli a kitaposott utat.” Inkább egy új ösvényre vágyik – arra, hogy kialakítsa a saját forma- és gondolatvilágát, hangját. És mindez nagy kaland, mert sok tényezőn múlik, és a tetejébe még szerencse is kell hozzá. Hiszen az egyéni hang végső soron odaföntről érkező ajándék: vagy van, vagy nincs.
A nyitó mondat persze megfordítható, hiszen első tárcát olvasni egy frissen induló lap vadonatúj rovatában szintén igazi szellemi kaland. Az évtizedek során jó néhány újság, folyóirat, magazin indulásának lehettünk tanúi, és nem feledjük, milyen különös izgalmat nyújtott a fölfedezésük. Milyen jó volt először fellapozni őket, feltérképezni a rovatok szerkezetét, a szerzőgárdát, a témavilágot és a szemléletmódot! S azután kíváncsian várni a folytatást… Egy bemutatkozó lapszámban elénk lép egy szerző – talán először találkozunk a nevével, vagy talán már korábban is olvastunk tőle, évek óta „ismeretlen ismerősünk” – és bejelenti, hogy mostantól heti rendszerességgel átnyújtja a gondolatait. Olvasóként pedig eldönthetjük, szeretnénk-e, hogy ez az alak az írásain keresztül részévé váljék az életünknek… Azt hiszem, kevés izgalmasabb dolog van, mint egy új orgánum első írásait olvasni.
Ha alaposabban belegondolunk, az irodalmi élet egyik kulcsfogalma a figyelem. Az olvasó figyelme a művek, esetünkben az új lap iránt – és a szerző figyelme a világ iránt, annak érdekében, hogy hitelesen és érdekesen szólhasson az olvasóhoz. Másképpen fogalmazva: egy írónak, egy költőnek, egy publicistának alighanem munkaköri kötelessége a figyelem. Észrevenni a szokatlant, az értékeset, a védtelent, és közel hajolni hozzá. Ez a kissé patetikusnak minősíthető felfogás persze nem mindenki számára magától értetődő. Emlékszem, tíz évvel ezelőtt nagyon meglepődtem, amikor idősebb költőtársaimmal sétáltam Hódmezővásárhely főutcáján. Egy béka ugrált előttünk a járdán – ám kora áprilisban, egy város forgalmas központjában, a betontengeren ezt egyedül én találtam érdekesnek, a többiek éppen csak odapillantottak. Így hát magánakcióba lendültem. Lehajolni egy kiszolgáltatott békához, percekig kézben vinni egy füves-bokros területig, s ott útjára engedni: költészet. Csodálkoztam, hogy társaimat mindez hidegen hagyta. Valahogy úgy, ahogy Csoóri Sándor csodálkozott a hetvenes évek derekán, amikor egy író oldalán gyalog ment át a Margit hídon, lábuk előtt hirtelen felbukkant egy szépen kifejlett szarvasbogár – és az író már lendítette is a lábát, hogy durván belerúgja a rovart a hömpölygő Dunába. Szerencsére az elképedt Csoórinak sikerült közbeavatkoznia.
Milyen legyen egy frissen induló tárcarovat egy költő-műfordító tollából? (Pontosabban billentyűzetéből.) Milyen témákat szellőztessen meg, mennyire legyen személyes, szenvedélyes, tárgyilagos, szakmai, közéleti, napi aktualitású, humoros és így tovább? Van min töprengeni… A hetek és hónapok során kialakul egy világ, egy hang, bizonyos értelemben a szerzőtől függetlenül, önmagát formálva. Kíváncsian várom ezt a kalandot – remélem, Önökkel együtt. Érdekes témákat, jó írásokat, termékeny figyelmet kívánok mindannyiunknak.

Zsille Gábor