Meg fogok halni. Eddig is tudtam, de most már egészen biztos vagyok benne – ami eddig pusztán majd egyszer bekövetkező kellemetlenségnek tűnt (maximum annyit gondoltam róla, hogy ha egy mód van rá, gyors legyen és fájdalommentes), az most itt van: bizonyosság. Érzem a fejemben. Lüktető arcüregemben. (Arcüreg: milyen kifejező szó.) (Arcüreg átöblítése: milyen kifejező kifejezés.) Szédülésemben. Köhögéskor kiszakadó mellkasomban. Torkom fájásában, amely olyan, mintha zsilettpengéket nyelnék minden percben. Nem nyelek tehát. Aztán nem veszem észre, és nyelek. Uramirgalmazz!

Férfinátha, mondja gúnyosan mindenki, és mondja a reklám is.

De gyertek csak ide, nagyarcok, és csináljátok végig, amit én, aztán majd beszélgetünk!

Nézzetek, de ne lássatok! Mitől? A takonytól. Oké, váladéktól. Riadjatok fel éjjel arra, hogy megfulladtok. Fújjátok sebesre az orrotokat. Próbáljatok meg dolgozni. Vegyetek részt értekezleten, például. Írjatok tárcát, na lássuk! Tüsszögjetek rá mindenkire, és tűrjétek el, hogy páriaként bánnak veletek, kiközösítenek: elülnek mellőletek. Próbáljatok visszaemlékezni, mit írtatok és kinek levélben… s döbbenjetek rá, hogy fogalmatok sincs róla. (Éppen olyan ez, mint a részegség… amikor másnap délelőtt belesajdul az emberbe: atyaúristen, előző este részegen vidám beszélgetéseket folytatott Messengeren, és küldött néhány tucat levelet is… A jótékony emlékezet nem lebbenti fel egyből a fátylat arról,milyen tartalmú levelek mentek ki. Na de amikor kezd derengeni, hirtelen feltámad az a nagyon kellemetlen-rossz érzés – mint amikor gyomorszájon rúgják az embert. Többször. Nos, éppen ilyen ez az érzés: fogalmatok sincs róla, de már sejtitek, hogy csupa hülyeséget meg rossz dolgot írtatok, pedig még legalább nem is részegek voltatok, csak betegek.)

De térjünk vissza kicsit erre a fulladásra. Talán ez a legrettenetesebb, vagyis a vele töltött éjszakák, amikor rémálmokat gerjeszt bennünk a csupán jót akaró agy, mely rémálmoknak mindig egy a vége: meghalok. Megfulladok!

Mert valahogy soha nem azt álmodja békésen az ember, hogy megfázott, bedugult az orra, és most nem kap levegőt. De nem ám.

Hanem: akasztáshoz készülődnek obskúrus alakok, körülöttem sertepertélnek, majd kirúgják a széket, megrántják a kötelet felfelé, és én kigúvadó szemmel fulladozni kezdek, borzalmas meghalni, jaj, és akkor – jó esetben – ébredés.

Vagy: beleesek a vízbe, és rémülten szembesülök vele – nem tudok úszni. Kapálózok, sodródom, segítségért kiabálok, integetek, sehol senki. Az öntudat fellobbanásának utolsó szikrái fényében még fel-felrúgom magam a felszínre, de aztán kezdek lassan elsüllyedni. Totális pánik, rettegés: meg fogok halni, rettenet – és akkor – jó esetben – ébredés.

Esetleg: utolsó stádiumos rákbeteg vagyok, a tüdőmre ment, összeomlóban a keringés, a légzés. Nehezen szedem a levegőt, de tudatom tiszta, amitől még jobban érzem az irtózatos fájdalmakat. Nem akarok meghalni, félek, rettegek, de senki nem tud segíteni, részvétteli részvétlenséggel néz mindenki. Megbánt bűnök, sikoltó vita az ember nyomorúságáról magammal, istennel. Rettegés, majd a haláltusa – meghalni rettenetes… és akkor – jó esetben – ébredés.

Viccesen indult, annak is szántam, de immár magam is elborzadok a felsejlő következtetésen, ezért csak félve írom le. Igenis komoly dolog a férfinátha, mert megmutatja egy kicsit a halált, azt a halált, amely, ha nem vagyunk szerencsések, csöppet sem lesz kegyelmes, csöppet sem lesz kíméletes. Először azt a következtetést akartam levonni, hogy ezek után mi lesz majd, amikor haldoklom – ha már egy csöppnyi náthától is ennyire kikészülök. Mi lesz, amikor ott kell férfinek lenni, a halálos ágyon, miközben itt sem tudok az lenni (vagy csak nehezen s küszködve). De miközben (meg)írtam, rájöttem, hogy ezek a náthák, és különösen a fuldoklós ébredések mind-mind főpróbái a majdani haldoklásnak. Csak ott nem lesz jó eset, és nem lesz ébredés sem.

Nagy Koppány Zsolt