– Máris nézem a naptáramat… Figyelj csak, nem tudok időpontot adni neked egy hónapon belül.

Telefonon beszélek az egyik régi ismerősömmel. Azt találta ki – archaikus ötletként –, hogy ne csak cseteljünk, ahogyan mostanában tesszük, hanem találkozzunk személyesen, üljünk ki valamelyik teraszos helyre, igyunk egy rozéfröccsöt vagy jegeskávét, és beszélgessünk, ahogy régen tettük, ahogy régen tették az emberek.

Persze, persze, mondtam, rögvest ránéztem a digitális naptáramra, majd megállapítottam, hogy zsúfolásig tele van. Minden estére jut feladat, be van osztva az időm feszesen, nincs az idővonalamon egy gombostűnyi szabad hely sem. Mégis, ahogy kimondom („nem tudok időpontot adni”) – elszégyellem magam. Mintha MR-vizsgálatra akart volna bejelentkezni, vagy titkárságvezető lennék egy roppant elfoglalt főigazgató oldalán. Jól van ez így? Nagyon nincs. A naptáram valóban tele van, de erről én tehetek. Az én döntéseim kereteznek be, tartanak fogságban, karámok között.

Mivel is töltöm az estéimet? Általában késő estig ülök a teraszon, előttem a laptop, írom az éppen aktuális feladataimat vagy magánvilágomat, ha pedig nincs kedvem már írni, dolgozni, bámészan figyelem a kertet. Most is ezt tettem, amikor megszólalt a telefon. Mellettem harmatos pohárban szende rozéfröccs, tányéron magos barnakenyér, rajta idei baracklekvár. Éppen olyan színe van, mint a trombitafolyondár virágtölcsérének. Jól érzem magam, a meleg máris alábbhagyott, a szúnyogok még nem támadnak. Tulajdonképpen nem vágyom el innen sehová. Belvárosi, teraszos helyekre sem.

– Amúgy jól vagy? Jól mennek a dolgaid? – kérdezem, lapozni szeretnék.

– Jól. Te is?

– Én mindig jól! – hadarom a szokásos válaszomat, pár szót még ejtünk az ismerőseinkről. Aztán elköszönök, hogy vár a gyár, a munkapad, mikor mivel ütöm el hirtelen elköszönésem élét.

– Nem akartalak feltartani, majd keress meg, ha lesz rám időd – mondja, de érzem a hangjában a neheztelést. Embert fogok veszíteni. Nem elhagy, csak láthatatlan lesz. Ahogy sokan mások is tették, amikor harmadszor, negyedszer illantam el így a személyes találkozás lehetősége elől. Súlytalan leszek a számukra.

Hosszú távon pedig nem jó így élni. Elszigetel. Miért teszem? Biztosan meg lehetne óvatosan húzni úgy a napirendemet, hogy a vállalt feladataimat is elvégezzem, és a barátaimra is maradjon időm. Lehet, hogy ennek az elszigeteltségnek a várfalait öntudatlanul magam építgetem, erősítgetem? Még vizesárkot is ások köré, hogy minél nehezebb legyen bejönni. Mintha ellenséggel lenne tele a világ. Mintha folyamatos védekezésben kellene lennem, és még a barátoknak sem hagyok egy vézna hidat, pallót, amelyen átsétálhatnak. Vagy amelyen én átsétálhatok, amikor szükségem van rá. Igen ám, de miért érzem azt, hogy nincs szükségem erre? Hogy jól elvagyok én a váramban, néhány csettel elintézve az emberi kapcsolataim zömét? Mert ezt teszem. Vagyok is, de mégsem, „miként a bűvös / lámpának képe van is már, de nincs is”.

Beletekeredem sehol véget nem érő, semerre sem tartó levelezésekbe is, mindenféle különösebb ok és cél nélkül, egyszerű kíváncsiságból. Talán azért, mert nyitott szeretnék maradni másféle világokra is, az nem jó, ha csak irodalmi közegem van. (Ez utóbbi kiépítésére hajlamos vagyok.) Nem lenne ez baj, ha nem a barátaim rovására tenném mindezt. Ha azokra sincs időm, akik hozzám tartoznak, mi a madárpókért állok szóba új emberekkel? Miért a valódi világomat mérem szűk marokkal?

Mitől félek – vagy mit sajnálok? Mit akarok kuporgatni, és mire. Mire jó ez az egész. Mi van az alján.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem találkozom senkivel. Dehogynem. Leginkább rendezvényeken, amelyekhez a munkám köt. Megöleljük egymást, beszélünk pár szót, fenntartjuk a szeretethálót négy sarkánál fogva, de mély beszélgetésekre ezek a rendezvények nem adnak módot. Lehet, éppen ezért biztonságosak nekem? Nem fúrunk sehová, nem mélyülünk. Kockázat nélküliek, pár órára feltöltenek, és azt az illúziót adják, hogy minden perecem kerek. Pedig ilyen ugye nincs. Még a legszebbre csiszolt életben is vannak szorongások (mondjuk akár csak attól, hogy örökké fenntartható-e ez a csiszoltság, felszíni csillogás), amelyeket jó kiengedni, nem csak őrölni odabent.

Másnap reggel én telefonálok. Szeretném megjavítani, amit elrontottam.

– Figyelj csak, találtam mégis egy időpontot, szívesen meginnék veled egy bambit. És beszélgessünk közben, jó?

– Persze, de majd jövő hónapban. Volt, aki rám ért. És nekem sem végtelen az időm, ugye megérted.

Mirtse Zsuzsa