Hegedűs Imre János írása Szakonyi Károly A csend napjai című kisregényéről

A Szakonyi-féle prózaművészet minden színe, fénye, íze fölragyog, minden karátja megmutatkozik a Magyar Mikrokozmosz sorozat, Jánosi Zoltán szerkesztésében megjelent kis formátumú, kabátzsebben is hordható kecses könyvben: A csend napjai.

Mi a titka Szakonyi prózájának?

Viszonylag egyszerű, egyértelmű érvek alapján jellemezhető: Az emberélet, a valóság, a (nemzet)közösség, a természet, a psziché, a szoros vagy laza kapcsolatok, az érzelmek, a tudatos, illetve öntudatlan cselekvések, a lelki traumák vagy a boldogság-állapotok ismerete, szakszerű, pontos vizsgálata, és azok parabolákba, meditációkba, szimbólumokba, filozófiai traktákba sűrítése, gyúrása, formálása.

Mindez talán a legtöbb jó íróról elmondható. Nincs más út, nincs a művészi megvalósulásnak más módja, csak ez. Kivételek azok a garabonciások, akik teljesen elrugaszkodnak mindattól, amit a glóbusz élőlénye, az ember összehordott, alkotott.

Sturm László írja: „Szakonyi stílusa pontos, tárgyilagos, mégsem száraz. […] Apró jelzésekkel tud ellentmondásos helyzeteket a maguk sokrétűségében megeleveníteni. A konkrét, jól követhető, lényegre törően bemutatott események, jellemek mögött kimondva vagy rejtettebben kirajzolódik egy-egy örök mintázat, szimbólum.” Gyorsan tegyük hozzá a kiváló jellemzéshez, hogy Szakonyi bámulatos ismeretanyagot hömpölyget maga előtt, és ezt az enciklopédikus tudást hihetetlen sűrűségű prózába szövi bele.

Sűrű a prózája, de nem zsúfolt! Akkor is érezzük, mennyire levegős, amikor egy-két oldalon fél regényre elegendő anyagot gyűjt össze, halmoz fel.

A kötet első fejezetében például a hős, Ferenc megérkezik a Tihanyi-félsziget közelében lévő hétvégi tanyájára, s miközben kifújja magát, felrémlik a mályvákat imádó feleség, Nóra alakja és az unokaöcs, Róbert, annak belga felesége, aki Brüsszelben dolgozik, képzeletben a színtér is megváltozik, a Belgiumban, Ostenben lévő tágas lakásból látjuk a tengerpartot, megtudjuk, Brüsszelben, a Rue de la Commune 25. szám alatti házban lakott a magyar próza úttörője, Jósika Miklós és felesége, zárójelben megjegyzi Szakonyi: „a bárót távollétében halálra ítélték, és névlegesen kivégezték”, szó esik a flamandokról és a francia nyelvű belgákról, ételekről, italokról, híres slágerdalokról, szerelem is moccan, unokaöcsének a felesége, Juliette vörös haja csapódik az arcába, annak zöld szeme villan, szeplős teste izzik, este arról beszélnek, mikor lép be Magyarország az Unióba…

S mindez néhány oldalon, három lapon, anélkül, hogy terhes lenne az olvasása. Könnyűléptű prózaíró Szakonyi, érződik minden során, nem a hierarchiát, nem az irodalmi kánont fölállító irodalomtudósoknak, hanem az olvasóknak ír.

Igen. Szakonyi az olvasók barátja. Nem oktat, nem okít, jóízűen mesél, néha cseveg, elmélkedik, a szereplői belőle bújnak elő, a 89 éves Ferenc talán alteregója, általában olyan emberek, akik élnek, dolgoznak, szerelmeskednek, és az idő múlásával filozófus lesz valahány. Legalábbis ebben a kedves könyvben. A hátlapra is kiemelt Ferenc-monológ a múltat tördeli, boncolja: „De hiszen a múlt éppen olyan eleven, mint a jelen. Az emlékek velünk élnek tovább. Ferenc már évek óta velük tölti az éjszakáit. […] Életben akar tartani mindent, ami volt. Embereket, tájakat, utcákat, egy fasort, egy kertet, az öreg körtefák alatt a hullott gyümölcsöket…”

E legutóbbi megjegyzés igen fontos. Mert sokan, nagyon sokan iramodtak már az „eltűnt idő nyomába”, de Szakonyi aktív, élénk, akarat-diktálta cselekvésre szólít fel, tegyünk róla, hogy éljen a múlt, tőlünk függ, hogy ebben a felületessé váló világban lélektelen bábuk, légben kalimpáló trapézjátékosok vagyunk, vagy húsvér lények, akik érezzük a talpunk alatt a talajt akkor is, ha a már letűnt évek eseményei zsongnak bennünk.

A mottónak kiemelt Pilinszky versidézet is az idő örökkévalóságát hirdeti: „És mégis, mégis szakadatlanúl / szemközt a leáldozó nappal / mindaz, ami elmúlt, halhatatlan.” (Keringő)

Mondják, a jó író jó hadvezér is, kiváló stratéga, szétnyitja vagy összehúzza az erővonalakat, mármint a csapattesteket, ék alakban támad, vagy bekerítő mozdulattal kerül az ellenség hátába, visszavonulni is tud, ha muszáj.

Gondolatfutamaiból hősünk, Ferenc is visszatér a Tihany közelében lévő tanyájára, ahonnan el sem távozott, megjelenik az öreg szomszéd lánya, Ancsa, ő valóban földi lény, csupa sár, korom a ruhája, mert korongozik, kerámiát éget, a meghalt feleségtől, Nórától tanulta.

S a napló, a meghalt felesége naplója, amit megtalál a házban, újabb alkalom, ok, ürügy a kiugrásra, kisiklásra, és természetesen az emlékezésre, hisz az egész könyv arról szól. A napló szövegét már dőlten szedi, ez Szakonyi kedvelt formai eszköze, a kurzív, több méltatója fontos stilisztikai fogásnak nevezte.

Átéli a volt feleség kínjait. Agydaganat. Testi, lelki leromlás. De nem akadálya más nőalakok felbukkanásának: Lilien, Bori. Egy-egy jelzővel tökéletes a jellemzésük. Egy nő illata több, mint az események halmaza, sokasága. – Igen, a nők. „Álmában is egy nő közelségét érezte…”

A lánya is megjelenik. Brigitta. Néhány mondattal egy más élet tökéletes körvonalait vázolja.

Szinte hihetetlen, hogy ebbe az egyenes vonalú eseménysorba be tudja hozni a második világháborút! Annak is egyik kalandos, már-már hihetetlen mozzanatát, a Duce, Mussolini megszöktetését. Gyorsan tegyük hozzá: Nem csapongás ez! Egy propagandafüzetet talál, az idézi fel a fantasztikus történetet. S amilyen könnyedén kalandozik el gondolatban, ugyanolyan egyszerűen lép vissza kedves világába, a Balaton környéki házába, kertjébe.

Takácshoz, az Ancsa apjához sétál át, mindketten öregek, a kupica pálinkát már nem hajtják fel olyan hevesen, mint egykoron, de politizálni tudnak, hisz magyarok. S emlékeznek. Ferenc már csak emlékeiből él, mert az emlék, az emlék „…megmarad, mint évgyűrűk a fatörzsben. Ott van minden, gyűrű gyűrű körül.”

A könyv ezzel befejezettnek tűnhetne az olvasó számára, de Szakonyi emlékforrásai kiapadhatatlanul buzognak, a 4. részben már a Rákóczi úti kedvenc presszójában van Ferenc, az EMKE is második otthona, műfordításait ott stilizálja, javítja, a kurvák sem hiányoznak, mindezt a kotyogóban főzött kávé illata idézte föl.

Közben Ancsa visszarántja a jelenkorba, ott mozog, nyüzsög körülötte, zsugorodik az óriási korkülönbség köztük. Pihenni, relaxálódni jött Tihany mellé, a hegyekbe, de úgy látszik, a tökéletes csend, a nyugalom ellentétes az emberi természettel.

„Hallgatom a múltat” – mondja Ancsának, amikor kiülnek borozni a kertbe. Együtt keltik életre az elhunyt feleséget, Nórát. És hát… persze Ancsa csípőjének ringása igencsak hasonlít egy bizonyos Hermina mozgásához, neki „ringott így a csípője.” Kamaszkori erotikus vágyak emlékei bujkálnak az emlékezetben.

Ancsa azzal áll elő, menjenek át Tihanyba a szabad strandra. Ennek az átruccanásnak az elmesélésével hág legmagasabbra Szakonyi ábrázolásművészete, egybeolvad a két nőalak, az egykori feleség, Nóra és a fiatal lány, Ancsa, akit valamikor könyökként hordtak magukkal.

Sokkolja a ráció. A józan ész. „Hetven fölött abba kell hagyni” – mormolja az aranyszabályt, csakhogy az nem olyan könnyű, lemondani a nőkről olyan, mintha a világ végére érkezne a férfi, s ott lelógatná a lábát a semmibe…

A vég, a végzet senkit sem kerül el. Az éjszakát a kerti nádfotelben tölti, élesen, kontúrosan látja elhunyt feleségét, mégiscsak ő volt életében a Nő. Egyedül vele tudta hallgatni a csendet. „Igen, a csendet”.

Rosszullét környékezi, talán utolsót reccsen alatta a nádfotel…

(Magyar Napló Kiadó, 2021)