Felhőidő

teremtett lélek nem jár az erdőn, eső szemerkél bizonytalan szürkeségből, nesztelenül, mintha le akarná tagadni magát, te most nem látsz engem, az eső jedit játszik, vagy cinkos diszkréciót várna tőlem, hogy ne vegyem észre, ne tegyem szóvá: sárból van az ösvény, csúszik a kő, a falevelek barna itatóslapok, hogy hagyjam játszani kisded átverését, szeressem kicsidég ebben az évszakok közé beszúrt néhánynapnyi időtlenségben

ártány nem dagonyázik, vadmacska nem neszez, szarvas állatok nem dübörögnek keresztül az erdő csapásain, elrejtőztek a vadak az utó-őszben vagy elő-télben, csak a harkályok után maradt friss forgácsok mutatják, hogy mozognak még valahol a sejtek, forognak a molekulák, s bár megtorpant, de nem szakadt szét az univerzum

a szél nem nyikorgatja a megrepedt fatörzseket, az óriás tölgyek és bükkök és juharok számtalan ága az avarban fekszik, alszanak már hat esztendeje, amikor leszakadtak törzsükről a rájuk fagyott temérdek jég miatt, lassan elemészti őket a mindent vivő hasadtlemezű gomba, fura szerzet, az állatoknak-embereknek két neme van, ennek huszonháromezer, milyen lehet egy randijuk, el sem próbálom képzelni

társalognak a gombák, különféle fülőkék meg pereszkék bújtak elő, mit érdekli őket a naptár, a természetnek saját rendje van, a lassan vándorló kisebb-nagyobb mészkődarabok és a korhadás néma énekét daloló tuskók között kalapjaik feltörnek az avar alól, színesek, fiatalok, merészek és szenvtelenek, akinek szeme van hozzá, láthatja, ők az urak, a természet mindenható urai

évek óta nem jártam erre, csillebérc és makkosmária között legutóbb nyár eleje volt, sütött a nap, melegedtek a lelkek, vidámság szikrázott, vagy csak így emlékszem, bodza illata bódított, rózsabogarak zúgtak a légben, összeragadt bodobácsok furikáztak mindenfelé, most e pillanatok szilánkjait látom minden bokor tövében, minden lapu alatt, összeszedném, de élesek, megvágják a bőröm, rájuk cseppenő vérem keserűen fojtogató gőzzé forr

egyre sárosabb az ösvény és egyre szűkebb a láthatár, köd várható, mondták, de ez nem az, a köd lentről emelkedik, ez aláereszkedő felhő, a sárba ragad a bakancsom, olyan, mintha könnyedebben járható barlangban caplatnék, dagasztom az agyagot, tudom, hogyan kell ilyen helyeken járni, ha jól számolom, összesen legalább egy évet töltöttem cseppkövek között a föld alatt, nem állok meg, nincs mit fontolgassak, cipelem a terhem föl, a felhő felé

váratlanul elsurrog vállam mellett egy cinkének álcázott dallam

megérkezem, körbeölel a fehérség, a bizonytalan bizonyosság

magányom a fehérségbe merítem, és addig mosom, míg boldogsággá változik

Király Farkas