Hetek óta tervezem, hogy fülledten kulturális, egyszersmind lelkesítő kiáltványban fordulok a magyar költőkhöz. Az elmúlt tíz évben versszerkesztőként begyűjtött tapasztalataim ösztökélnek erre. A kiáltvány szövegén még dolgozom, mindennap hajnali négy és négy óra harminc perc között, miközben forradalmi indulókat hallgatok a Vörös Hadsereg kórusának előadásában. Tehát még beletelik kis időbe, hogy mindenkinek a fejére robbantsam a Magyar Irodalom elnevezésű építményt – ám merész ívű koncepcióm vezérgondolatát már most megosztom.

Arról van szó, kedves költők, hogy ezentúl legyetek rendesek, és szezonális verseiteket legalább három hónapra, vagy még inkább fél évre előre írjátok meg. Íme a kulcsszó, a sarokkő értékű kifejezés, a kívánt üzemmód: szerkesztőbarát. A cél a lehetetlen helyzetek megelőzése, az utánfutó szerkesztés kiiktatása, a már összerakott lapszámok nyomdába küldés előtti felforgatásának elkerülése, vagyis a derűs kalkulálhatóság, hosszabb távon a paradicsomi harmónia megvalósítása, plusz a világbéke.

Igen, a szerkesztőbarát költő szezonális témájú műveket nem utólag, hanem előre termel. Jelene nincs, csak jövője, és számítógépében folyton betárazva lapulnak a kész versek. A szerkesztőbarát szerző természetesen arról is gondoskodik, hogy a múzsája szintén tudja a rendet: nem a voltról, nem is a mostról kell ihletnie, hanem kizárólag a leszről.

Itt van például halottak napja. Az évszázadokon keresztül folytatott, bántóan ósdi gyakorlat szerint a költő november másodikán fölkereste elhunyt hozzátartozói sírját egy temetőben, ott mécsest gyújtott, megmerítkezett az úgynevezett impressziókban, majd hazament, és napokkal, esetleg hetekkel később ezt az egészet versbe írta. Eme direkte halottak napjáról szóló versét november derekán, vagy inkább második felében elküldte egy havonta megjelenő folyóirat jobb sorsra érdemes szerkesztőjének, hogy közölje le. A lap versrovata minimum két, de inkább három-négy hónapra előre tele, méteres sorban állnak az elfogadott kéziratok, a szerkesztő több tucat publikációs tartozást görget maga előtt, kellő bűntudattal. A november végén kapott halottak napi verset leghamarabb márciusban tudja közölni – ám márciusban a főszerkesztője (teljes joggal) nem temetői verset követel, hanem kikeletes tavaszit, továbbá nőnapit, még továbbá forradalmit és petőfisándorosat. A kétségbeesett szerkesztő emiatt kivételezni kényszerül: a már összeállított januári rovatból, a hónapok óta megjelenésre váró költők közül találomra kiemel valakit, és hátrébb penderíti. A helyére pedig berakja a halottak napjás költőt. A halottak napi vers persze a januári lapszámba sem illik, de egy fokkal még mindig jobb, mint a márciusiban. Ugyanakkor a hátrébb penderített költő jól megsértődik, reklamál, a szerkesztő pedig magyarázkodó-engesztelő levelet ír neki. Satöbbi.

Egy szó mint száz, kedves poéták, higgyétek el: a Nyári este című szonett hülyén néz ki a novemberi lapszámban. És február végén hiába külditek ötösével a havazásról szóló verseket, a májusi vagy júniusi lapszámhoz nem túlzottan passzolnak. Álljatok át szerkesztőbarát üzemmódra – tudom, hogy képesek vagytok rá! Hagyjátok az elavult, buta módszert, hogy úgynevezett költői élményekről akartok ihleni, el akartok mélyülni valamiben, reflektálgatni erre-arra… Mostantól úgy legyen, hogy a nyári rétet hómezőnek látjátok, rügyfakadáskor írjatok a sárguló falevelekről, Szenteste pedig gondoljatok arra, hogy éppen egy szerelmetes gólyapár kelepel a kéményen.

Dicső példának állítom elétek Nagy Lászlót, aki azzal a címmel írt verset: Himnusz minden időben.Ismétlem: MINDEN időben. Na, ilyen egy szerkesztőbarát műcím! Bármelyik lapszámhoz tuti. A legnagyobb királyság!

Jó, tudom-tudom, én könnyen dumálok, mert nem vagyok költő. Ez igaz: semmi pénzért nem írnék verset. Ám bízom Bennetek – Ti meg én a múltat végképp eltöröljük, s a Föld kidől a sarkából. Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Zsille Gábor