Keserves téma ez. Tegye fel a kezét, aki üres óráiban szokott irodalmi műveket olvasni, de egyetlen kötetnyi restanciája sincs… Százával, ezrével gyűlnek ránk a kiadványok, túlnyomórészt frissen megjelent értékek, az ember csak kapkodja a fejét. Kezünkbe nyomnak egy könyvet tiszteletpéldányként, amikor gyanútlanul összefutunk egy ismerős szerzővel az aluljáróban vagy a buszra felszállva; több kiló becsomagolt betűt kapunk a karácsonyfa alatt, a születésnapunkon, anyák napjára és Trianon évfordulóján; ha pedig valahol előadást, rendhagyó irodalomórát, könyvtári szereplést vállalunk, a fizetség legtöbbször egy csinos könyvcsomag, melyet büszkén cipelhetünk haza. Egyes konferenciákon, irodalmi eseményeken gépkocsi és tartalék bőrönd nélkül, tömegközlekedéssel megjelenni kimondottan veszélyes: például a négynapos Tokaji Írótábor során akár tíz kiló olvasnivalóval is gyarapodhatunk. (Mérleggel igazolt személyes tapasztalat.) Nincs is annál jobb móka, mint albumok és emlékkönyvek súlyától félig leszakadt fülű papírszatyrokkal, dugig tömött hátizsáktól görnyedten várakozni egy Volánbusz megállóban, hogy három és fél óra alatt, két átszállással hazavergődjünk…

A szellemi zsákmány szállítása a feladat könnyebb része – az otthoni raktározás még bonyodalmasabb. Néhány év alatt megtelnek a polcok, ezért új bútort kell vásárolni (esetleg méretre csináltatni). Az ember, a kis buta, olyankor naivan azt hiszi, hogy hosszabb távon megoldotta a gondot – ám fél év elteltével észreveszi, hogy az új polcokon is csak egy-egy arasznyi szabad hely maradt. Irány megint a lakberendezési áruház, a szuszogva cipekedés, majd nappalinkban az újabb lapra szerelt bútorok összecsavarozása, csatarendbe állítása. És így tovább, ciklikusan.

Hanem egy-két évtized leforgása alatt garantálható, hogy lakásunkban elfogy a szabad falfelület, ahová újabb polcrendszert állíthatnánk a padlóra. Akkor kezdetét veszi a fölfelé terjeszkedés. A betűk szerelmese ismét a svéd lakberendezési áruházba siet, ahol úgynevezett (szintén lapra szerelt állapotú) magasító elemeket vételez, melyeket az évekkel korábban összeállított polcok tetejére csavaroz – ezáltal nyerve időt és néhány újabb méter tárhelyet a szépirodalom számára. Csakhogy a lakás fölfelé sem végtelen, és még egy nagy belmagasságú polgári lakásban sem célszerű három méter fölé hatolni… (Ha mégis megtesszük, akkor létráról is gondoskodni kell.)

A „faltól falig megtelt” állapot elérésekor Könyvbarát Polgár elindul lefelé a lejtőn. Kincseit szelektálni kezdi, és a nélkülözhetőnek ítélt műveket a padlásra, a pincébe, a garázsba cipeli. Bőröndszám visz a fölöslegből a nyaralóba is, esetleg a hétvégi telkén álló kulipintyóba. (Utóbbi helyszíneken főként a Rakéta Regénytár, az Olcsó Könyvtár, az Albatrosz krimisorozat és – roppant kínos – a Magyar Klasszikusok sorozat darabjai végzik.) Kukába dobni a köteteket egyfelől szégyelli, másfelől azzal áltatja magát, hogy majd egyszer, ha nyugdíjba vonul, vagy varázsütésre sok ideje lesz, mindet-mindet-mindet elolvassa. Na persze.

Ha pedig a rendelkezésére álló összes tárolóhelyiség megtelt, Könyvtulajdonos a végső megoldáshoz folyamodik: a kegyetlen selejtezéshez. Napokig, esetleg hetekig tartó pornyelés során minden alkotást egyesével kézbe vesz; a száműzetésre ítélteket az előszobába hordja, embermagasságú halmot emelve – majd telefonál egy antikváriusnak, hogy az egészet vigye a csudába. Szemtanúja voltam annak, hogy egy Kossuth-díjas költő családja idén augusztusban nyolcszáz könyvtől szabadult meg így – nincs mese, valahol az embernek is laknia kell… Egy kiváló költőnket pedig a felesége játékosan megfenyegette: mostantól kizárólag akkor vihet haza újabb könyvet, ha a polcon már ott sorakozók közül egyet kidob. Bizony, a túlélés érdekében valahogy muszáj védekezni.

Zsille Gábor