A Regényes Természet regényíró pályázatra olyan kéziratokat vártak, amelyek a természetvédelem, a természetjárás, a klímavédelem kérdéseire fókuszáltak. A szakmai zsűri legjobbnak a Lóri és a halott állatok című művet ítélte meg, melynek szerzője Regős Mátyás. Vele beszélgettem az ökológiailag tudatos témákhoz való viszonyáról és a klímaszorongásról. – Szilágyi-Nagy Ildikó interjúja.

Szilágyi-Nagy Ildikó: A Lóri és a halott állatok ifjúsági regény, egyik témája a klímaszorongás. A klímaszorongás a klímaváltozás indirekt pszichológiai hatása, mely csupán annak tudatában is kialakul, hogy tudunk az éghajlatváltozásról és következményeiről. Főképp a fiatalokat érinti olyasféle szorongásként, mint az atomtól való félelem a hidegháborús generációk esetében. Azzal a különbséggel, hogy a klímaváltozás következményeit bárki a hétköznapokban is érezheti a bőrén. Személyesen hogy viszonyulsz a klímaszorongáshoz? Közvetlenül érint, vagy máshonnan nyerted az inspirációt?

Regős Mátyás: Ahogy mondod, ez nem egyértelmű dolog. Jó ideig lappang, majd felbukkan, kidugja a fejét. Szerintem engem is érint, persze. Elfojtom magamban, így vagy úgy meg kell halni különben is. De hasonlóan észreveszem ezt a környezetemben. Van, aki dühös lesz tőle, már-már agresszív, mások csöndesen veszik tudomásul, hogy a végidőben élünk. Legalábbis ezt mondják, sokszor és hangosan. Van ennek egyébként kultúrája, csak a többnyire vallás és identitás nélküli európai ember elszokott tőle. Nem foglalkozik a saját halálával sem, hát még a világvégével. Mese egy hosszú könyvben, amit az Egyiptom hercege meg a Passió c. filmek alapján írtak. Jövendöltek róla az Indiana Jones rézbőrű népei is, akik emberi szívet esznek. És persze Nostradamus. Önmagában jó dolog, ha a halál és a civilizáció, a faj vagy a világegyetem vége foglalkoztatja az embereket, de ma ezekkel nem tudunk mit kezdeni. Nem illeszthető be az életünkbe, nem alakul ki köröttük kultúra, nincsenek válaszok. Úgyhogy elmegyünk boltba vagy moziba. A szorongás jó szó, jó lenne még a pánikroham, mert olyankor az érintett cselekvésképtelen. A korábban kasztrált és sterilizált félelmeink pedig az ablakon másznak vissza – nemcsak félelmeink, hanem a valóság –, de egyelőre nem tudunk vele mit kezdeni, nyomjuk a sajtburgert és szorongunk.

SzNI: Én is úgy látom, az emberek többnyire elcsodálkoznak, hogy eltelik az élet, aztán, ó, micsoda meglepetés, jön a halál. Pedig azt mindig tudtuk, hogy meghalunk, és szerintem nem a halál a szomorú, hanem az elpocsékolt élet. Ha a személyes halál árnyékában nem jön meg az emberi életre való inspiráció, vajon meghozhatja-e az, hogy a világvége elkezdődött? Végképp kiábrándult realista vagy, vagy van olyan kulturális alapod, ami számodra segít az elmúlással való foglalkozásban, és másnak is ajánlanád bevált gyakorlatként?

RM: Azt hiszem, még kevésbé inspiráló a világvége. A saját halálról élnek romantikus elképzelések, minthogy leraknak minket a falu végén, elszórnak egy kedves domboldalon, kijárnak a gyerekek, leszármazottak, hasonlók. Van valamiféle folytatás utánunk, nem mindegy, mi történik. Van üzenete az életünknek és a halálunknak. Az emberiség vesztéről még nem hallottam ilyet. A feltételezett végidőben való élet a személyes halált is megnehezíti, mindenből veszni látszik az értelem. Én keresztény emberként hiszem, hogy Istennek célja van velem. Akarom hinni. Igyekszem megélni a kételyeimet, de megtartani a hitem. Kilépni a semmi fölé, bízva benne, hogy nem zuhanok. Gyakran rémisztőnek és megalázónak látom a halált. Kontrollra törekszem, és azt hiszem, ez az igazán nehéz, feldolgozni, hogy kicsúsznak a lábunk alól a dolgok. A saját életünk és akár a bolygó kapcsán. A szorongás enyhítésére bevált gyakorlatom a kontrollvesztett állapot felfedezése, megélése. Mikor hirtelen beszakad és megszűnik a feszültség. Ilyesmi, ha gólt lövök, szerelmes vagyok, borozom, éneklek vagy írok.

SzNI: A klímaszorongás gyakran szélsőséges, erőszakos hangnemre és viselkedésre készteti a fiatalokat, ami akár generációs ellentétet is szül, hiszen az érettebb generáció tagjai nem értik, miért kell erőszakot alkalmazni ott, ahol éppen a „Föld megerőszakolását” szeretnék megszüntetni. Az ún. „zöld lobbik” sem mindig a fair traidről híresek. Szerinted íróként milyen lehetőséged van arra, hogy az ökológiai tudatosság növeléséhez erőszakmentesen járulj hozzá, és növeld a valódi tisztánlátást az átlagember esetében?

RM: Most egy olyan pályázat kapcsán beszélünk, ahol a tematikus megkötés miatt vetődött fel bennem a dolog. Ez a legegyszerűbb válasz, hogy tematikusan érintsék a kérdést az új szövegek, de talán nem az egyetlen. Számtalan történet születik arról, milyen lesz az életünk az összeomlás után, most engem elsősorban az érdekelt, a jelenben mit érzünk ennek kapcsán. Hogy mi zajlik belül. Ülök a lakásban, öt villany ég egyszerre, eszem a marhát, közben pörög a Facebook, párhuzamosan meg valami zombis trágyát nézek. Közben folyamatosan felugranak az Ikea vagy Coca-Cola reklámok. Összezavarodik az ember. Mit tehetek én, tehetek bármit is? Vagy most éppen csak a felelősséget veszem le a vállamról – és tolom át az arctalan gonosz multira, nagyrészt joggal –, mert holnap reggel is műanyagot veszek reggelire. A bűntudatot enyhíteni kell, az egész egyre mélyebb, iszonyú állapot. Nagy általánosság, hogy talán a művelt, önreflexióra képes ember tudatosabban él. Egyáltalán nem biztos. Megújulás valószínűleg nem szellemi-intellektuális, hanem lelki téren következhet be. Az empátia hiányának, a harácsolásnak nem a tudás az ellentéte. Hogy erre mi vagy ki tud hatni, számomra felmérhetetlen.

SzNI: Magam is megfigyelem az empátia hiányát az átlagemberben, pedig az együttérzés egyébként alapvető emberi érzelmeink között volt valamikor, és nélkülözhetetlen volna. Egyelőre ott tartunk, hogy számos pszichiáter figyelmeztet: egyre több az antiszociális személyiség. (A pszichopátia egyik fő vonása az együttérzés teljes hiánya.) De nem kell ilyen messzire menni, a hétköznapokban is hasonló a tendencia. Egyes szakmákhoz, úgy tartják, nélkülözhetetlen az együttérzés, például ápolóknak, orvosoknak. Így vannak már együttérzés-tanfolyamok (Joan Halifax) egészségügyi dolgozóknak, ráadásul tudományosan bizonyították, hogy az együttérzés javítja az immunrendszer működését. Mégis úgy tűnik, egy hétköznapi ember számára az irgalmas szamaritánus nem menő figura. Volt-e olyan tapasztalatod az együttérzés hiányával kapcsolatban, ami megindítóan hatott rád?

RM: Nem lenne elegáns, ha nem magamról beszélnék. Tavaly a bölcsődébe menet egy reggel megkérdezi a lányom, hogy tényleg vettem-e egy házat vidéken. Helyszín Budapest belvárosa, hajléktalanok az utcán. Mondom neki, igen, vettem. Gondolkozik, újra kérdez. „Nagyon sok pénzbe kerül egy ház?” „Igen.” „Apa, neked nem lehet ennyi pénzed.” Azt mondta, senkinek nem lehet ennyi pénze, aztán megkérdezte, miért nem veszek ágyat azoknak az embereknek, akik ott fekszenek reggelente az utcán. Motyogtam valamit, égett a pofám.

SzNI: Magánemberként, családos fiatalként milyen apró, hétköznapi szokásaid vannak, amivel csökkented a túlfogyasztást?

RM: Hitelesebb lenne, ha erről én kérdeznék valaki mást. Sokat tehetünk minimális erőfeszítéssel, ha egyáltalán tudunk az adott problémáról és odafigyelünk. Azért van egy-két dolog, főleg evidenciákat említhetek. Igyekszem fölöslegesen nem égetni a villanyt, nem kell fényárban úszni az egész lakásnak. 25 foknak sem kell lennie télen. Egyelőre nemigen utazom autóval, a tömegközlekedést használom, és nem alapvetés, hogy minden évben repülnünk kell. Nem ragaszkodom a mindennapi húsevéshez, otthon szigorúan csapvizet iszunk, nem veszünk ásványvizet. Ha nem felejtem el, viszem a vászonszatyrot a közértbe, pékárunak, zöldségnek a kisebb tasakokat. Turkálóból öltözködöm. Persze szelektíven gyűjtjük a szemetet, és a feleségem érdeme, hogy mosható pelenkát használunk, környezetbarát mosó- és tisztítószereket. Egyébként rengeteget lehetne még fejlődni, sajnos ordenáré mennyiségű szemetet termelünk, kevesebbet kellene vásárolni.