Beletörődve, soha nem nyugodva mondhatjuk el, hogy száznégy éve csonka az ország. Igen, a haza a magasban, a haza az örök, az elveszett, a drága, egyetlen, a megcsonkolt. Gyakran emlegetjük a lecsatolt területeket mint gyermekeket, az országot pedig anyaországként. Arról mégis hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, hogy az anya mennyire szenved a veszteség miatt. Milyen hatalmas, erős, kincsekkel teli ország lehetne Magyarország, ha valaki akkor, száznégy évvel ezelőtt az igazságos béke mellé áll. De, mint tudjuk, nem ez történt. Senki nem emelt érdemben szót az igazságtalan mennyiségű terület és ember idegenkézre kerülése miatt. Senkit nem zavart, hogy a többségi nemzetekhez, akikhez az ötmillió magyar került, még csak nyelvi közelség sem fűzött. Tudomásul vesszük, értjük, felfogjuk, de valahányszor külhonban járok, mint egy éles kés hasít a mellkasomba, az agyamba, hogy igazságtalan, ami történt. Nagyon egyszerű azt mondani, hogy zárkózzanak fel, olvadjanak be a többségi nemzetbe. Azt is könnyű odavetni, hogy jöjjenek el onnét, ha rossz nekik. A legegyszerűbb mégis tudatlanságba burkolódzva az egykori szovjet tanítást szajkózni, hogy csak az a magyar, aki a jelenlegi Magyarország határain belül született.

Micsoda? Ez még mindig megtörténik? Hiszen már nyitottak a történelem könyvei, már lehet utazni, tapasztalni, az interneten olvasgatni. Hiába. Mintha valamilyen különleges fertőzés miatt fülek, szemek, elmék zárulnának szorosra, és egyre szajkóznák: menjen haza, nem magyar. Nem tudom elképzelni, hogy ez miként lehetséges, hiszen az ember azt gondolná, az internetet használó egyén okosabb, műveltebb, nyitottabb, esetleg szélesebb látókörű; a mobiltelefon az óvodásoktól a nyugdíjasokig mindenkinek a kezében lóg. Ám egyszerűen vannak emberek, akik megtanulták, hallották, hogy Magyarország mindig ekkora volt, és kész, ez az ő igazságuk. És mi mondjuk, néhányan még hittel, de egyre kevesebben, és egyre halkabban Illyés Gyulával: „Magyar az, akinek fáj Trianon”. Azoknak pedig, akik ezt kevésnek találják, Karinthy adja meg a választ: „…a többi csak állampolgár.” Nincs már ezen mit nyafogni, és igen, mint mindenhol máshol, a határokon túl is vannak gyalázatos emberek, és nem, nem igazibb magyar a határon túli. Miért is volna? Csupán máshogyan értékel, mert más a tapasztalata. Mást jelent a zászló, mást a Himnusz, amikor tiltják. Mást jelent a nyelv, ha korlátozzák, mást jelent az élet, ha megcsonkítják. Amikor néhány éve covidos voltam, és elveszítettem a szaglásomat, akkor értettem meg, hogy ez mennyire fontos, pedig egészségesen tudomást sem vettem róla. Mit meg nem adna egy vak ember, ha csak homályosan láthatna. Ami nincs vagy hiányos, az mindig vágyott, mindig értékes.

Nem tudom, hogy érdemes-e még mondani, nem tudom, illik-e, hiszen ünnepelhetném az összetartozás napját is. De valahogy nem jön a számra a szó. Nekem gyásznap marad, nekem fekete kokárda, egészen addig, amíg él magyar ember a földön, akinek a jogait csorbítják, akinek nem természetes, hogy a szülőföldjén az anyanyelvén beszél. Most újra előveszem a fekete kokárdát, sok évvel ezelőtt készítette nekem a barátnőm édesanyja. Ő már nem él, de sok más emlék mellett hagyott egy fekete kokárdát, ő onnét már talán egészben látja a hazát.

Lőrincz P. Gabriella