Fekete-kék-vörös

Ha egy gondolat írott levél formáját veszi magára, szinte borítékolható a visszhangként felbukkanó replika, s ha ráadásul az üzenet még a médiában is nyilvánosságot kapott, egyáltalán nem ördögtől való a visszajelzést is ugyanúgy ország-világ szemei elé kiteríteni. Múltheti köszöntő mondataimra villámpostán érkezett Kenéz Ferenctől a villámválasz, tovább lazítva a gondolatfüzért; beindult egy tükrözési dialógus, erre nyelvi kifejezésünk is létezik: levélváltás. A belső látás kézírásos rögzítésének, megörökítésének egyik műfaja ez, amely lehet akár monománia is, hiszen a táblára vagy vászonra festett műveken túl mindig is léteztek másmilyen jellegű lélek-képek, például amelyek a Gutenberg-galaxis fekete betű-csillagjainak vetésében váltak mások által is megismerhetővé. És mivel a színek nem színlelnek – történjen bár merészen vagy rezignáltan –, biztosan magukon hordozzák „festőjük” személyes hangvételű fogalom- és eszmekoloritját. A jól célba irányított szavak pedig nem palástolják a látomásokat, tiszta képet festenek a létezés tapasztalatairól, amelyek itt felidézve már csak egy hosszan megélt kóros kor rossz emlékeinek kitörölhetetlen dokumentumai közül villannak elő.

„Kedves Barátom,

a kézműves kulcsok és tenyérbeillő kurblik, a zárások és újraindítások világának mestere vagy, köszönöm, hogy ezekbe az áttételekbe az én életemet s világomat is belekombináltad. Írásod olyasféle múltat idéz, amely a mindig, minden életben létező hetedik szoba titkát sejdíti elénk, azzal az előfeltevéssel, hogy minden eskütevés ellenére egyszer úgyis csak be fogjuk rúgni azt az ajtót. S a legnagyobb döbbenetünkre a hetedikben ugyanazt találjuk majd, mint a hatodikban, ötödikben, negyedikben, harmadikban, másodikban, elsőben: az örökkévalót. Eszményben, társban, létalakban. Hogy mi a teendő, nem az elején, hanem bizony a végén a legsúlyosabb kérdés. Amikor már minden szoba titkát ismered. Nézed a cizellált kulcsot, nézed a világba rándító kurblit. S nézed a családod magad körül. A tizenkét tanítvány még vár egy kicsit. Aztán leszedi az asztalt. Akkor holnap, talán majd holnap… S akkor jössz te azzal, hogy de hiszen már az van… Tisztán látszanak a város alapkövei. Már ragyognak a hajnali napsütésben.

Könyved gyönyörű, ez a fekete, kék, vörös, ahogy jeleztem, ahány szín, annyi pecsét az életünkön.

Köszönet, F.”

 

Látom magunkat, ahogy állunk az ajtóknál, nem csodapalotában, hanem beton bunkerben, azon tűnődve, hogy be kell-e rúgni, és vajon minden ajtót-e, vagy csak egyiket-másikat, amelyek ott feszítenek előttünk rémisztőn, lepecsételve. De mi játszi könnyedséggel törtük fel rajtuk az életzár-plombákat, fittyet hányva, hogy azok éppen a ragyogás áttetsző, pazar velencei kristálygömbjei, vagy csak sanyarú hétköznapok örök-üres befőttes üvegei. Persze, hat ajtó mit sem ér, ha nem fedi fel titkát a hetedik, és éppen az volt a váratlan, ami a hetedik ajtó mögül tűnt elő, noha titkon reménykedtünk, hogy az utolsó utolsó lévén, azért csak tartogat még másmilyen, talán jóleső meglepetést is számunkra. És akkor ott állt a valóság igazsága. Ami nem egyéb, pusztán a végesség piktográfiája színek és színek halmazával, sok-sok végzet-feketével, kevesebb remény-kékkel és itt-ott váratlanul megcsillanó vér-vörösökkel. Életszerű valamennyi. Hiszen a halovány gyermekkort valaha az égszínek derűje világította be, aztán idővel, ahogy hulltak az évek, mint hűvös havazás, vagy ahogy korok kereke fordult át vörösből vörösbe, úgy kezdte zavarni látásunkat egyre inkább a külvilág káprázata; és azóta az észlelés zárszerkezetét folyamatosan szűkíteni kell; ettől súlytalanabb lesz a kék, viszont egyre duzzad a fekete. A lét látványkorrekciós masinája addig-addig pontosít, mígnem az élettér űri sötétségbe nem borul, abból pedig biztosan tudható lesz, hogy túljutottunk a hetedik ajtón is… Ahonnan nem látszanak a város alapkövei hajnali napsütésben, és már a halkuló alkonyatban sem.

Árkossy István