Hegedűs Imre János írása Árkossy István A lélegző vonal című könyvéről

A Magyar Napló rangos sorozatának, a Rádiusz Könyveknek legújabb kötete Árkossy István rendhagyóan gondolatgazdag esszégyűjteménye. Már az izgalmas cím – A lélegző vonal – is abba az irányba mutat, amelyikbe az egész sorozat. A rádiusz közismerten a kör sugarát jelenti, és azért izgalmas a metafora, mert egy vonal a kozmosz uralkodó tünetét nevezi meg. A szerző – tudatosan vagy öntudatlanul – művészvilágának tartalmát, lényegét is az égi magasság irányába pillantva keresi: „A képzőművészet olyan, mint villámlás után a dörgés, idő és némi számolás szükségeltetik, amíg a látványos fényjelenségből földet rengető dübörgés lesz.”

Kulcsot adott a kezünkbe a hasonlattal. A közel ötszáz oldalas könyv minden lapján átvillan a fejünkön a gondolat, hogy alig van izgalmasabb vizsgálódási tárgy, mint az ok és az okozat közötti intervallum, ebben az időzónában jön létre, keletkezik a hajdanában isteni szikrának nevezett, a matériánál, a csupasz anyagnál több valami, nevezzük azt gondolatnak, érzésnek, érzelemnek, víziónak stb., stb.

Meditálhat, töprenghet az olvasó, hisz a képzőművészetnek van legalább ötszáz, hatszáz definíciója, de az Árkossy-szókép olyan, mint a csodagyertya, amelyiknek mindkét végét meg lehet gyújtani. Mert fordítva is igaz, az írott szó is lehet a rajz, az önmagába visszatérő vonal folytatása, következménye, gondoljunk csak az első barlangrajzokra vagy a hieroglifekre. Konklúziónk nem lehet más, csak az, hogy kezdetben vala a kép. (A kötet több írásában visszatér Árkossy az izgalmas témára: „…már a Gutenberg-galaxis megszületése előtt is létezett a szöveg és az azt kísérő kép párhuzamos jelenléte” –írja.)

De tanácsos filosz-szorgalommal, szakszerű vizsgálódással hajolni a könyv fölé. Mindig izgalmas, ha más művészeti ágak (zene, szobrászat, festészet, építészet) művészei adják írásra a fejüket. Más az, mint a szakmabéli írók, költők teremtő munkája. Ez a másság nem univerzális, egyénhez kötött, másképp magyarázza a világot Michelangelo, másképpen Van Gogh, másképp Csontváry és másképp Bernáth Aurél. A személy pszichéjében összeadódnak, összeverődnek a faktorok, mint a kötél ágai, a megtapasztalt világba gyökerező élményanyag, temperamentum, a talentum minősége, hőfoka, a kor, a történelem, a közösség, amelybe a művész beleszületett, a nemzeti és szociális hagyományok, az identitástudat mind, mind ott bábáskodnak a megszülető mű fölött.

Ha Árkossy világát a laboráns alaposságával elemezzük, elsősorban és mindenekelőtt azt az erdélyiséget kell kiemelnünk, amit nemrég, a borzalmas kataklizma, Trianon után transzilvanizmusnak neveztek a nagyok. Ezt boncolja a kötet első írásában: Kapuzárás Trianonban. (A Tokajban elmondott beszéd kezelt változata.)

Súlyos és fájdalmas alapgondolatot görget: Hogyan viszonyultak a művészek, elsősorban a festők, a szobrászok a nagy háború iszonyatához, kik és hányan kerültek a frontra közülük, kik sebesültek meg, s mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy módosította vagy nem a borzalom „a műteremtés öntörvényű folyamatait”. A megbolydult világ fölborította az addigi viszonylagos rendet, „a festőecsetek soha addig nem látott táncot jártak”. A lelki szenvedést, a testi bántalmazást (Rippl-Rónait például brutálisan bántalmazták Franciaországban) elszenvedő művészek az izmusok tobzódásába menekültek.

Szerencsés ember és finom affinitással megáldott ember Árkossy István! Bármilyen irányba néz, keres, kutat, bármilyen filozófiai tételen töpreng, visszatér origó pontjához, Erdélyhez, Kolozsvárhoz, a magyar kultúra és művészet egyik sugárútjához, a Farkas utcához, s vallja fanatikus meggyőződéssel, hogy e „terület gravitációs kisugárzása, a hely szellemének aurája számomra még most is, itt is, e pillanatban is tisztán érzékelhető.” (Látható és láthatatlan a mai erdélyi magyar művészetben)

S ha ez így van, akkor könnyen eligazodunk sorai között akkor is, ha a reneszánsz tájain bolyog (ő az egyik legnagyobb reneszánsz szakértőnk!), akkor is, ha az ókor szellemeit idézi meg, akkor is, ha a XX., a XXI. század szellemi robbanásait, gyűrődéseit vizsgálja, akkor is, ha krédót fogalmaz meg, akkor is, ha a pont, a vonal alakulásának, mozgásának törvényszerűségeit az univerzumban keresi. (A kötet címadó írása, A lélegző vonal szól erről.) Számára teljesen evidens a transzilvanizmus nagymestereinek igazsága: Erdély „európai tető”. S hogy ne rekedjen meg a kinyilatkoztatások sztereotípiáiban, ezért vasszorgalommal, önzetlen szolidaritással sorra veszi kortárs festőművészeit, grafikusait, és páratlan szépségű portrékat rajzol. A kötet nagy hányada arcképekből, arcképvázlatokból áll.

Természetesen azok életművében mélyül el igazán, akik társai voltak otthon, a Mátyás király szülőházában működő képzőművészeti főiskolán, az Utunk irodalmi lap szerkesztőségében. Közülük is kiválaszt négyet, azokat, akik az ő oeuvre-jéhez közel álltak. Még a laikusok számára is fényes, tündöklő nevek: Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Paulovics László, Tóth László. Nehéz, sötét korban, a hetvenes, nyolcvanas években gyújtottak világosságot ők, s forrtak össze elsősorban könyvek, folyóiratok illusztrálásával az erdélyi, a romániai magyar írókkal. (Négyesben vonalak játékasztalánál) Nem tananyagot kapunk. Mindenekelőtt a művészlélektan tájaira kalauzol minket Árkossy István, azt tudjuk meg, hogy válik képpé az alkotó pszichéjében a „fehér lyuk”, a görcsös szülőföld imádat, a történelem, vagy „Székelyország kékben-zöldben derengő hona”.

Beszűkült horizontú alkotót láttatnánk, ha megtorpannánk Árkossy Erdély-rajongása, transzilván megszállottsága mezején. A kötet kiemelkedő írása, az írástenger hullámcsúcsa kétségtelenül a „MOZGÓKÉPEK, avagy SZEKVENCIÁK, amelynek fele igaz, fele nem” című írás. Remekmű. Tanácsos elfeledkezni arról, hogy Árkossy kiváló grafikus és nagy festőművész, mert itt a szépíró eszközeivel dolgozik. (Prágai Tamás: A freskó című zseniális novelláját juttatja eszünkbe!) Jogos a sztereotip kérdés fölvetése: Mi történik az írásban? Először is: „megállt az idő”. És: „Elhajlott az idő síkja.” (Rokon a József Attila-i gondolattal: „meggörbülne a világ gyémánt tengelye”. S ha már ilyen különös dolgok történnek a térben, akkor egy kiállításon, záróra után is kiléphet a festményből Caravaggio, Michelangelo, Claude Monet, Tiziano, Poussin, Pablo Picasso, Paul Klee, Chagall… Hadd, ne soroljuk tovább! Időkorlátok nélkül lépnek színre a terem félhomályában, s mondjál el véleményüket – elsősorban az emberről. Ez a vízió, ez az átváltozás azzal lesz tökéletes, hogy elevenné válnak a megfestett állatok, a papagájok, a majmok, a növények, s valamilyen számonkérés folyik, ki mit miért festett meg, s mint villámlás, amelyet mennydörgés követ (Árkossy hasonlata!) hangzik el, hogy „a festőnek sem a láthatót kell visszaadnia, hanem valami addig nem létezőt, valami addig ismeretlent…” Puritán egyszerűséggel: Teremtenie kell!

Megkönnyíti ez a gondolat a pillanatnyi elválást ettől a nagyszerű könyvtől. Letesszük, azzal a biztos és konok tudattal, hogy még kézbe vesszük, nem is csak egyszer, mert páratlan nyelvi, stilisztikai, szín- és formagazdagsága nemcsak buzogó forrás, hanem tiszta vizű, mély kút is.

(Magyar Napló, 2021)