Kétféle ember van: aki szereti a vidéket, és aki nem. Mindkét típushoz volt szerencsém. Én Beregszász halk zaja után belecsöppentem Budapest nyüzsgő, hangos világába, majd kimenekülve a világból, a Cserhát lankái között találtam otthonra. Emlékszem, hat éve, amikor megvásároltam a mostani otthonunkat, rettegtem. Nem ismertem a környéket, az embereket, a szokásokat. Majd egy év tépelődés után a kényszer útnak indított. Persze, ha az ember mellett van társ, az akadályok is könnyebben leküzdhetőek, ha van akarat, akkor átmegyünk a nehézségen, ha van hit, hegyeket mozgatunk. Nem mondom, hogy egyszerű volt, főleg autó nélkül. Meg kellett szokni, hogy a falusi bolt nincs mindig nyitva, és ha nem vásároltam meg mindent szombat délelőttig, akkor hétfőig várnom kell a boltra. Meg kellett szokni a ritmust, a sokkal lassabb tempót és a zajt. Sokan falusi csöndnek hívják, de aki falun lakik, tudja jól, hogy nincs itt csönd, csak egy másféle zaj. Hajnalban telitorokból énekelnek a madarak és kukorékol a kakas, néha egyszerre több. Aztán beindul a zümmögés. A szorgoskodók, mint apró gépek, egész nap röpködnek, dolgoznak, estére pedig a tücsökzene mellé szól a békamuzsika, a fénytechnikát a szentjánosbogár-család szolgáltatja. És valahol a távolban vagy a közelben mindig felzúg egy fűnyíró vagy egy traktor. Igen, vasárnap is. Eleinte furcsa volt, mert azt gondoltuk naivan, hogy megszólal a harang, és az emberek vasárnap templomba mennek, majd pihennek. Aztán rájöttünk, hogy akkor vágunk füvet, amikor lehet. Ha egész héten nincs időnk, vagy szakad az eső, vagy negyven fok meleg van, akkor hétvégén; ha egész héten dolgozik valaki, akkor hétvége ide, ünnep oda, a portát rendbe kell tenni.

Most hajnal öt van, épp kukorékolás és madárcsevej. Tudom, hamarosan indulnak a zümmögők, néhányat már hallok is. Egy távoli harang zúgását és kutyaugatást is hallok. Nevezhetném csöndnek ezt a zajt, hiszen a lelkemben már csönddé is formálódott. Még tiszta ez a nap, olyan, mint egy fehér papír. Olyan lesz, amilyenné teszem. Tudom a dolgomat, a feladataimat. Azt írok erre a lapra, amit csak akarok. A fűben valami megmoccan, puha tappancsú macskám lesi, majd játékosan rávetődik a semmire. Nézem a suttogó nyárfát, ahogyan élvezi a reggel első sugarait, és ez ad egyfajta biztonságtudatot. Este, amikor leszáll a nap, ugyanúgy ülök majd a hintába, az erdei éjjeli zenészek muzsikáját a levendula, rózsa és liliom illata emeli még bódítóbb szintre, a legnehezebb nap után is. Másfajta élet ez, mint amit korábban éltem, s tudom, holnap indulnom kell abba a zajos városi életbe, ami egykor az otthonom volt. Már három életre sem cserélném a mostanit, minden nyűgjével együtt szeretem. Úgy szoktam mondani, hogy civilben falusi asszony vagyok, és ebben nincs semmi vicc. Tavasszal és ősszel gumicsizmában, nyáron gyakran mezítláb járok a kertben. Az estélyi ruháim nagy részét nem is költöztettem magammal, a másik része meg a szekrény mélyén pihen már hat éve. A magas sarkú cipő már kényelmetlen, pedig valamikor szinte bukdácsoltam, ha nem az volt a lábamon. A múltba való révedezésemet egy mellettem elhúzó repülő panda szakítja félbe, ami akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, elkezdődött hát a nap, el is dőlt, hogy mit írok a fehér papíromra először: Köszönöm.

Lőrincz P. Gabriella