Fehér-fekete, igen-nem

Vége a grafika hőskorának. A méregpohár kiürítve. Bevégeztetett.

Nyilvánvaló, már időnek előtte tévedés volt, hogy az említett műfajt kitalálták. Mert közben bebizonyosodott, hogy az emberiség törékeny, hajlékony és mimóza lelkületét a fehér-fekete ellentétpárra épülő művészi látványteremtés mélységesen megalázhatja, felzaklatja az egymásnak feszülő igenek-nemek, világosak-sötétek jónak és rossznak minősíthető párosításával a humanoid tartalom szférájába beemelve, és a megbélyegzés szinonimájaként, metaforájaként lobogtatva. Meggondolkodtató és vérlázító: ez a grafikai tónusok és nációk együttes diszkriminációja. Tiszta rejtély, egyáltalán hogyan tudott eddig túlélni e lényegre tapintó ábrázolási mód; hogy volt képes ilyen önérzetet sértő optikai allegóriákban gondolkodni, többértelműen ravasz műveket teremteni? A végletes kontrasztokat ennyire provokatívan összeilleszteni? Méghozzá oly gátlástalanul tisztán, mint ahogy a jin és jang is ölelkezik, erotikusan társulva, szemtől szemben, és egyben harsány-finom képi simulékonyságban szeretve egymást. Vajon ki lehetett az első agyafúrt tettes? Vagy nem lehetett már évszázadokkal ezelőtt is sejteni – például a fehér rizspapírra készült bámulatos kínai fekete tusrajzok születése korában –, hogy ennek egyszer még rossz vége lesz? A grafikai látásmód, eszerint, már megszületése pillanatában vesztésre ítéltetett, halálfélelemtől eltorzult drámai tekintete pedig éppen most keres végső szemkontaktust korunk ellentmondást nem tűrő ábrázatával. De más irányba pillantva, így akár az éjszaka és a nappal sötét-világos rendszere is lehet emberellenesnek minősíthető, amit nyilván a Teremtő puskázott el, amikor még – első műve lévén a mi mindenségünk –, tapasztalatlan volt, a következményeket nem mérte fel státusához méltó bölcsességgel; vagy ki tudja, tán az is lehet, hogy szándékosan tette így? Eddig senkinek sem szúrt szemet a világos-sötét logikus párosítása, csupán most lettek annyira érzékenyek különböző színű-tónusú és illatú embercsoportok, korunk dinamikusan érett, megérett, itt-ott már-már az erjedés jeleit is megvillantó, sokrétűen fejlett társadalmak túlérett időszakában. Kiderült, hogy a fehér-fekete kombináció egy természetében, tartalmában és üzenetében igen kétesélyes jelrendszer, aminél mára jóval többet ér a polikromatikus árnyalatok cafrangos sokszínűsége, ezért aztán halál a grafikára, az égi fehér törpékre és a kozmikus fekete lyukakra. Éljen a festészet szinergiája és színorgiája! Ettől fogva Dürer fekete-fehér fametszetei már nem, csak piktúrája lehet kizárólagosan követendő példa a korszerűen tájékozódni vágyó alkotószellemek kivirágoztatása előtt.

De nehéz ám rostálni, miután létünk bőség- vagy ínségkosara hűségesen begyűjtögeti a történelem és natúra mindenféle árnyalatú jelenségeit, emlékezzünk a fekete pestis dúlására, vagy fenn, Északon, a sarkkör magasában fölfeszülő fehér éjszakákra. Most úgy tűnik, ezután elegünk lesz a Fekete-tengerből, Fekete-erdőből, arról nem is beszélve, milyen sors vár a Fekete- és Fehér-Körösre? Aztán ott a fehérnemű és a fehérnép. Sőt, az elme egyik csodaszerszáma is problémássá válhat: hiszen a sakk, világos-sötét hadtestjeivel már puszta létében irritáló, s ez, mától fogva így bizonyosan nem mehet tovább. Esetleg megoldásként ajánlható, hogy mind a harminckét sakkfigura legyen vagy csak fehér, vagy csak fekete. Netán valamennyi szürke. Így ez a variáns bizonyára nem fog senkiből rossz érzéseket kiváltani. De legkevésbé akkor nem, ha minden bábú más-más színű, ahol még kettő sem hasonlít egymásra. Mert ugyebár a sokféleségben is a békesség a fontos, még ha régmúltba vesző harci szellemjátékokról esik is szó. S persze, váratlanul előtűnik a fehér a maga szűzi tisztaságával hulló hólepelként, megtapad planétánk domborulatán, hogy aztán olvadás után helyét elfoglalja a fekete sár, ami – most már tudva levő –, nem kevésbé problémás tónusváltozás. De vajon mi lesz Hófehérkével? Mert a hét törpe hupikékje bizonyára nem zavarja a szem íriszét, viszont a királylány patyolat fajszíne egyértelműen részrehajló; legfeljebb az könnyíthet némileg a helyzeten, ha elszáll belőle az élet. Csakhogy a lélek, ha már vándorolhat, ha már visszatérhet, s ha már tettre kész, hát bizony vissza is tér, ami emígy szemlélve az összképet, talán nem igazán jó jel.

Jövőképünkbe tekintve így aztán előrevetíthető, hogy a szürke árnyalat még fontos szerepet tölthet be egzakt világunk sápadt arcának meg(re)formálásában, körülrajzolásában, dermedté sminkelésében, merthogy akkor válik az igazán valósághűvé, ha nem lesz már benne többé semmi tiszta: sem tiszta fehér, sem tiszta fekete. Lám, a szürkéé az arany középút; mindörökre eltűnnek az egyértelműsített puritán árnyalatok. A valaha még pompázatos fény-árnyék hatás majd csak a hol volt, hol nem volt határán balanszíroz kihunyó, bágyatag szürkeségével, billeg jobbra-balra a spektrum oly irányába, ahonnan képes még némileg hihetően igazolni önmaga egykori virágzó állóképességét.

S attól fogva, sötét éjszaka és világos nappal nélkül nekünk már a végtelen szürkület lesz az egyetlen élhető és félhető napszakunk.

Árkossy István