A színész alapvetően utálja a rendezőt. Nincs olyan próbafolyamat, aminek során ne szidnák a társalgóban a koncepciója miatt. Ha a rendező amolyan független fajta, valószínűleg túl modern az elképzelése, érthetetlen a darabfelfogása, vagy épp az ellentéte, középszerű fazon, ez esetben elavult módon óhajtja színre vinni a művet. Ha a társulat elégedett a rendezéssel, akkor a személyiségével van probléma. Ha kell, ha nem, kiabál, sőt, rikácsol, idegesen rángatja a statisztákat, ne adj’ Isten, papírgalacsinokkal dobálja meg a szereplőket.

Van egy másik fajtája a gyűlölt rendezőnek. A formalitás mestere. Tökéletes precizitás jellemzi, a próbát másodpercre pontosan kezdi és fejezi be. A színész minden mozdulatát beállítja, a statisztákat biodíszletnek tartja, a fényeket, hangeffekteket pedig addig gyakoroltatja a műszakkal, amíg az őrületbe nem kergeti őket. A kompromisszumot hírből sem ismeri, a koncepcióját maradéktalanul szándékozik életre kelteni. Ez a fajta rendező az improvizáció és a közös gondolkodás ellensége.

– Nem vagyok robot! – kiált fel a színész felháborodottan a színház büféjében.

Előfordul, hogy az egyszerűbb felfogású színésznek vagy kezdőnek ez a munkafolyamat elfogadható, hiszen örömmel veszi tudomásul, hogy a rendező gondolkodik helyette.

Nem hiányozhat a felsorolásból a tehetséges rendező, akinek mindent megbocsájtunk. Véget nem érő elemzőpróbákat tart, hipnotizálja a társulatot, a színészek bátran improvizálnak. A játszótársak, ahogyan ő szólítja a kollégákat, lassú metamorfózison mennek keresztül, annyira átélik a szerepüket. A premieren már a házastársuk sem ismeri fel őket.

A tehetséges rendező elvárja, hogy esténként egy-egy pohár bor kíséretében tüzetesen kivesézzék a próbákat. Ilyenkor szövődnek a nagy szerelmek, melyekről évtizedeken át legendákat mesélnek. Ebben a próbafolyamatban a rendező boldog, sugárzik, mindenki boldog, mindenki sugárzik, csak éppen nem áll össze a darab.

– Majd az ideg összerántja! – mondogatják egymás közt a színészek.

De hogy összeáll-e, az kérdéses, általában csak a mintha színházi szabályának megfelelően áll össze, épp, mint az én rántottám, amit omlettnek szántam.

Akárhány fajta rendezővel van dolgunk, a hónapokig tartó munkafolyamat minden esetben feszültséggel teli, éjszakába nyúló próbákban végződik a főpróbahéten. Senki sem tudja, mi a dolga. A világosítóval üvöltöznek, a főszereplő nem tudja a szöveget, a statiszta fúrja a főszereplőt, a rendező fésületlenül jár-kel, a színésznők idegesen ráncigálják a ruhájukat. Mindenki elégedetlen. Többnyire a rendezővel.

A premieren aztán elsimulnak a problémák, a társulat önfeledten ünnepel, a haragosok megölelik egymást, és mindenki imád mindenkit.

– Isteni voltál, megérdemelted a szerepet! – gratulálnak a főszereplőnek.

– Életet leheltél bele! Micsoda jelenlét! – biztatják az epizodistát.

– Neked elhittem! – lapogatják a szereposztási tévedésben kínlódó kolléga vállát.

A rendező izgalmában már a darab bemutatója alatt részegre issza magát, és a premierbulin idült mosollyal az arcán fogadja a véget nem érő gratulációkat. A színházigazgató lelkes beszédet tart, fülig ér a szája örömében, de valójában azt számolgatja, mennyi ingyenpezsgő fogy el, és azt latolgatja, mennyi lesz a bevétel.

Ha adott egy jó darab, egy csinos, fiatal színésznő, egy jó orgánumú vezetőszínész, vagy befut egy ifjú titán, jók a zenék, és az epizodisták profik, gyakorlatilag nehéz megbukni.

De hogy siker lesz-e? Hogy mit írnak a rettegett kritikusok, jönnek-e a nézők, és túléli-e az évadot a darab? Ezt soha, senki nem tudja előre megmondani.

Na már most, a film világa kicsit más. Ott a pénz diktál. Ha sok a pénz, látványos lesz a film, ha kevés, akkor csak a rendező tehetségében bízhatunk. Ha jó a forgatókönyv, a vágással szúrják el, ha a színészek jók, akkor a rendező dilettáns.

De, hogy a színész és a rendező vitatkozik, az egészen biztos. Olyan darab vagy film, amiben puszipajtások lennének, nincs, és aki azt állítja, hogy van, annak ne higgyünk. Csak azért mondja, hogy legközelebb is őt szerződtessék.

Hogy Amerikában pontosan hogy van ez, nem tudhatom. De sejteni vélem, hogy körülbelül ugyanígy. A színész próbálkozik, a rendező okoskodik. Pedig a tapasztalt színész ösztöne sokkal kifinomultabb, mint a rendező instrukciói.

Kivéve, ha valaki téved. Ha valaki olyat tesz, aminek a következménye akár halálos is lehet. Ha valaki a stábból figyelmetlen. Vagy a csapatba bekerül egy félnótás, és amikor szükség van rá, nem találják. És az a valaki, aki hibázik – nem gondolkodik, ostoba és tudatlan –, annak még a szíve sincs a helyén. Ezt nevezzük dilettánsnak.

Az olyan személy, aki csak a fizetésért dolgozik ebben a cirkuszi forgatagban, ebben a fordított világban – ahol esetlen, szeretnivaló, tehetséges primadonnák és bonvivánok zsigerelik ki a lelküket nap mint nap –, az téved. Abban a világban, ahol nem a pénz számít, hanem a tehetség, a rivalda, a reflektor, a púder, a kosztümök és a szó, ami felpezsdíti a vérkeringést: Csapó! Függöny fel!

Erre a vezényszóra a színész arcának árkai kisimulnak, vagy épp ellenkezőleg, rárajzolnak egy karaktert az arcára. Kihúzza magát, a hangja egy terccel lejjebb szólal meg, és valami olyasmit érez belül, a zsigereiben, mint a szomjazó, aki a sivatagi hőségben elfogyaszt egy palack vizet. Szétárad benne az éltető erő.

Ez történhetett egy kollégámmal is, aki nevezetesen híres amerikai színész, karrierje milliókat vonz a vásznak elé, és ennek megfelelően milliókat is keres. Dollárban. Számtalan sikeres film főszereplője, sármos alakjáért bomlanak a nők.

Ámde október közepén, az új-mexikói vörös prérin egy westernfilm díszletei közt a fegyvermester eltűnt, így az idióta asszisztens rossz fegyvert emelt le a kellékasztalról, és azt az én amerikai sztárkollégám ártatlan bizalommal átvette. Amikor a forgatáson eljött az idő, felemelte a karját, és célzott. Úgy, ahogyan azt kell. Elszánt arckifejezéssel, feszülten, lassan emelte a kezét, tekintetében ott volt a végső elhatározás, majd kellő hidegvérrel meghúzta a ravaszt, és lelőtte …a rendezőt. Sőt! Nemcsak a rendezőt, még az operatőrt is.

Na, ez aztán az igazi pech!

Nem elég, hogy a rendező egyfolytában szövegel, kommentál, kukacoskodik, nem elég, hogy belepofázik a színész munkájába, de még meg is hal! Most aztán elmarad a filmforgatás, nem lesz főszerep, nem lesz se bevétel, se siker. Marad a könny és a pánik.

Hacsak…

Tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, nem is történt olyan nagy baj. A filmet befejezik egy másik rendezővel, a mi snájdig színészünk alakítása pedig kiérdemli az Oscar-díjat. A vetítésen a végzetes pillanatnál a közönség felhördül, többen elájulnak. A könnyek igaziak, tudjuk jól, hogy a sztár majd belepusztult az alakításba. A film világsiker lesz, hiszen ilyen fatális véletlen még sosem fordult elő, hogy az a szerencsétlen színész lelövi a rendezőt és az operatőrt.

Őszinte leszek: eljátszottam a gondolattal, milyen érzés lehetett lepuffantani azt a szegény embert! Nem szép dolog? Miért? Ja, hogy tényleg meghalt?

Talán nem is igaz! Talán… csak a siker kedvéért!

Tallián Mariann