A Börzsöny lábánál fekvő falut elhagyva a patakvölgy felé vesszük az irányt. Már az autóból látjuk a legelésző lovakat, kecskéket – alig várom, hogy elérkezzünk a fakapuhoz, és feltáruljon előttem a mesevilág. Pici időt tölthetek csak itt, de tudom, hogy ebből a kevésből sokáig töltekezni fogok.
Milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek!, mormolom magamban. Milyen klassz is az életem! Milyen könnyű ilyenkor magamra húzni mindezt, mint egy pihe-puha kabátot, és azt mondani: ez az enyém. Ez éppen jó rám! Pedig ami itt vár, nem tipikusan jellemző a napjaimra: nem lovak és kecskék között töltöm, nem rönkházban alszom, nem társasjátékozom naponta hajnalig, nem bográcsban fő az ebédem.
Igaz, az sem tipikus, ha elveszítem valakimet, vagy ha egymást érik a csapások, és úgy érzem, nincs hová menekülnöm előlük. Mégis, hányszor fakadtam ki már ilyenkor, hogy „Ez nem az én életem.” Hányszor mondtam, amikor azt éreztem, hogy balsors tép, minden nyavalyatörés egyszerre ront rám, vagy mintha rossz szereposztást húztam volna aznapra, hogy ez tévedés, ez nem lehet, szűk rám, bő rám ez a kabát, de egy biztos: nem az enyém. Hányszor hittem ilyenkor – tévesen – azt, hogy bezzeg másokat elkerül a baj. Na, jó, ha nem is minden, de hogy ennyi csapás ilyen szakszerű szövetségben másokra biztosan nem sújt, mint rám.
Tisztán emlékszem arra, amikor először éreztem, hogy igazságtalanság, ami velem történik – pedig az még csak az első eleme volt egy végtelen hosszú sornak. Mintha az élet tartozna nekem valamivel, mintha kimondatlan ígéretet kaptam volna arra, hogy nekem csak a jó jár. Pedig ez ugye csacsiság.
Ez nem az én életem – mondogattam még nem is olyan régen, amikor azt éreztem, hogy nincs olyan szegletem, amelybe a rossz, az ártás, a bántás ne tenné be a nyüves kis lábát.
Milyen érdekes: akkor nem mondtam, hogy ez nem az én életem, amikor sorra kaptam ajándékokat a sorsomtól, olyat, ami mással nem esik meg, ami most is felfoghatatlan a számomra. Megtapasztalhattam kiváltságos dolgokat, részese lehettem olyan élményeknek, amelyek messze túlmutatnak azon, amiről álmodni szabad, illik. Lám, amit veszteségnél igazságtalanságnak érzünk, szerencsés fordulatnál természetesnek.
De vajon milyen életet tekintek magaménak? Talán mindenkinek van valami képe, víziója erről. Milyen emberek vennének körül, milyen munkánk lenne, hogyan telnének a napjaink – és milyen környezetben. Amikor nem azt érezzük, hogy rángat és ver a sors. Amikor túl nagy a távolság az elképzelt és a megélt között, akkor érezzük azt, hogy mintha álruhában kellene járnunk, mintha ártó varázslat sújtana minket. Pedig az a távolság is az életünk része. Dehogynem a mi életünk – nagyon is az. Minden éppeni vacakságával együtt. De közben él bennünk egy másik élet lehetősége is, amelyet igazabbnak vagy méltányosabbnak érzünk. És milyen jó is, hogy bennünk él, mert sokszor ez adhat löketet ahhoz, hogy ne törődjünk bele. Hogy ne törjünk bele.
A veszteségek nem tesznek automatikusan bölcsebbé, erősebbé, jobbá sem. Hogy lehet-e belőlük ehetőt, éltetőt főzni, az viszont leginkább rajtunk múlik. De nem mindig. Van olyan veszteség, amivel legfeljebb együtt élni tanulhatunk meg. Mégis, ha legközelebb hasonló ér, az ismeretlenség rettenetéből elvész valami. Emlékezni fogunk talán arra, hogyan reagáltunk egy-egy ilyen csapásra, és arra is, hogy túléltük. Talán megtaníthatnak arra, hogy ne egyetlen lehetséges változatban találjuk csak szerethetőnek az életünket.
Másnap reggel sétálni indultam, körbejárni a helyet, megnézni az állatokat, benne feledkezni a csendben, az őszi tájban. A fejem fölött sárguló lombok hajoltak össze, közöttük egy darabka ég, alatta a távoli hegyoldal, a zöld, az aranysárga és a rozsdabarna minden árnyalatában. Szerettem volna ezt a reggelt mindenestül megőrizni, eltenni későbbre, ínségesebb időkre is. Szeretném hinni, hogy az én döntésem az, hogy a sérelmeket, nincseket, veszteségeket őrizgetem-e – vagy a legelő lovak látványát, a falatnyi békét a fakapu mögött…

Mirtse Zsuzsa