„idesereglik, ami tovatünt”
(József Attila: Óda)

Nézlek figyelmesen, keresem, mi változott rajtad az elmúlt évek alatt. Mióta is ismerlek? Tulajdonképpen nem érdekes. Néha elképzelem, milyen voltál előtte, de általában azért nem gondolok rá. Jó vagy nekem onnantól is, hogy ismerlek. Régi képeket szeretek nézegetni rólad, nem mintha számítana, de mégis. Egy egészen kicsit azért számít.
Várom a találkozást. Készülök rá hetek óta. Ugye, éppen olyan lesz, amilyennek elképzelem? Mindenképpen jó lesz, hiszen láthatlak, de azért az lenne a legjobb, ha éppen olyan lenne. És éppen úgy.
Elképzelem azt is, hogy én milyen leszek. Hogyan fogok viselkedni, milyen emlékeket viszek el majd magammal. Pedig mindig elhatározom, hogy nem képzelek el ennyi mindent előre, hanem egyszerűen megélem, ami adatik, mindenféle előzetes terv és várakozás nélkül. Mert ezek azért börtönbe zárnak ám. Mégis, hiába a nagy elhatározás, nem megy. Ebben még nem vagyok ügyes. Pedig úgy lenne jó. Csak hallgatni, elmerülni abban, ami van, ami lehet.
Vannak vidékek, tájak, helyszínek, ahol egyszer nagyon jól éreztem magam, amit ott megéltem, az megcsavart bennem valamit, és onnantól kezdve mágnesként húznak vissza magukhoz. Van, aki mindig új helyekre vágyik, van, aki szeret visszajárni. Én az utóbbiakhoz tartozom ezek szerint, bár a kettő nem zárja ki egymást. A visszatérésekre sosem sajnálom az időt. Ahogy a fontos könyveimet is szeretem újraolvasni.
Ezekhez a vidékekhez, tájakhoz évszakok, hónapok is kötődnek. Például Szilvásváradra, Lillafüredre októberben szeretek menni. De nem mindegy, hogy milyen októberi napokon. Milyen legyen az idő? Lehet hűvös – de azért napos. A ködnek is megvan a maga varázsa, az is jöhet. Bár szeretem az esőt, de azért aznap ne essen (és előző nap sem). Ne legyenek sokan a Szalajka-völgyben, ami persze kizárt, de azért jó lenne mégis. Elvárás, elvárás, elvárás. De milyen jogon várok el bármit is egy tájtól, ahol csak vendég vagyok, lehetek?
Amikor biztossá vált, hogy újra odautazhatok, bekapcsolt bennem az összes kis lámpa egyszerre, hiába határoztam el – századszor –, hogy nem, nem képzelem előre agyon, semmi mással nem foglalkoztam előző éjszaka, mint az aprólékos (és teljesen fölösleges) tervezgetéssel. Hogy s mint lesz.
Ezt a tájat emberkezek formálták, igazították, tudom. Ahogy azt is, hogy zavarni fog a kiépítettsége. Hogy egyre több a kis bódé, pisztrángsütő, forralt bort és kézműves forró csokoládét kínáló bodega. És egyre több az ember – persze, az erdő borította hegyoldal tündöklő színeit más is látni szeretné. Ettől még a Bükk az Bükk, és le lehet térni a tanösvényről is.
A Szalajka-völgy történetét a víz írja. Alig várom, hogy a patakot követve, a sétaút végén megláthassam a Felső-tó smaragdzöld víztükrét. A patak felduzzasztott vizéből jött létre – a legtöbb embernek ez a végállomás. Állok a parton, a tó mögött a hegyoldal, a színes lombok, az ég egy darabja, és mindez ott tükröződik a vízben is. Csakhogy az a másik világ fordított, megfoghatatlan, és a legkisebb szellő is elég, hogy darabokra törje.
Idén az aszály alaposan megapasztotta a völgy vizeit. A források vízhozama megcsappant, a Felső-tó szintje is jócskán lecsökkent, széles sávban előbukkant a meder. Idén a hiány is része a látványnak. De így is olyan, akár egy képeslap: a víztükör most is gyönyörű, az őszi erdő aranysárga, rozsdavörös lombjai ragyognak benne, és az ég is olyan zavartalanul kék, mint legutoljára volt – csak kevesebb fér bele most a víztükörbe mindebből. Mintha az emlékezetem egymásra vetítené a régi és a friss képeslapokat: látom a hiányzó vizet, a fák tükörképét ott is, ahol most száraz a föld. Sokáig állok a parton. Milyen jó lenne tudni, hogy legközelebb ismét a régi arcával fogad. Hogy a források újra bőven adják a vizüket, a tó megtelik, a felszínén ismét ott lesz az egész hegyoldal, az ég. De a természet nem ígér nekünk semmit, miért is tenné.
Vajon milyen lesz, amikor legközelebb látom…
S ahogy ott állok a tó partján, azt érzem, nemcsak a régi pompája hiányzik, hanem az az illúzió is halványul bennem, hogy vannak helyek, amelyek mindig ugyanúgy várnak vissza. Tudom jól, hogy minden változik, mi magunk is, hogy a változás a természet rendje, és hogy amit változatlanságnak gondoltam, az egy sérülékeny, de megújulásra képes egyensúly volt. Titokban mégis abban bízom újra és újra, hogy a világ néhány zugával kivételt tesz az idő. Vagy ha ez nem is lehetséges, előbb-utóbb visszaállhat az egyensúly.

Mirtse Zsuzsa