Érző lények a növények is, bár tiltakozni csak az állatevés ellen szokásos, a növények örömét-szenvedését nem érzékeljük. „Ne bántsd a fát / hisz ő is érez / Szép gyöngén nyúlj a leveléhez” – mondja Benedek Elek. Sokan vélik, hogy a gondozott virágok jobban, szebben nyílnak, ha törődünk velük, „megérzik” a szeretetet.

Emblematikus növények a fák. Ha nem ember lennék, fa szeretnék lenni. Az emberhez hasonlatosan a fák is szeretnek csoportosan élni. Az erdőben egymást érik, bár lehet, jobban éreznék magukat egy szellősebb helyen. Kerülnék a „tömeget”, de nem mehetnek arrébb – nőnek, ahogy tudnak, kicsavarodnak, vízszintes ágat növesztenek, amin hintázni lehet, vagy felülni rá, onnan nézegetni. „Ó, nézd a furcsa, ferde fát, / Mint hajlik a patakon át, / Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, / Hogy benne társad ne keresd?” – írja egy hasonlóról Tóth Árpád. Akár az ember, a fák társakkal és egyedül is boldogulnak. Nagy mezőkön előfordul, hogy magában áll egy fa, jó esetben a villám is kikerüli. Óriásira nő, örömére az arra járó nyári vándornak, aki kedvére lepihenhet árnyékába, megmenekül a körös-körül tűző nap elől. Kisebb esőtől megvédenek a terebélyes lombok ideig-óráig, levélsátrukkal a permetező égi áldást felfogják.

Mindenképpen az ég felé törekednek, több fa csak hosszú törzse végén nyújt lombot. Sokáig élnek, akár több száz évig, mint Arany János és Juhász Gyula tölgyfái. Ha jól érzik magukat, megközelíthetik az ezer évet, néhány matuzsálem-ritkaság a több ezret. – Közelebb vannak a halhatatlansághoz.

A fenyők olyan „tüskések”, hogy nem tűrik az aljnövényzetet, igaz, elég nekik a hideget elszenvedni, mert magasabb helyeken nőnek, dacolva faggyal, hóval, télen is zölden. Örökzöldek. És micsoda illat a fenyőillat! Tudjuk karácsonyról, amikor a szobánkba hozzuk, ünnepre beillatosítja a levegőt és Vízkeresztig friss-zölden tartja vele a kedvünket.

Hallottam két Afrika-utazót mesélni arról, hogy a fahéjerdő után a szegfűszeg erdőbe értek, s illat-mámorban úsztak. Elképzelem a mesebeli élményt, ami a fűszer-erdőket járva érhette őket. Fűszeres illatú fával a mediterrán vidéken találkoztam, Észak-Olaszországban. Triesztben egy dombon áll a város székesegyháza, ahová a városi busz vitt fel. Kiszállva különös, finom növényi illat fogadott, de csak aztán gondolkodtam el rajta, hogy megnéztem az ódon katedrálist belülről. A misztikus élmény után kiérve a szabadba megint a különleges növényi illat csapott meg, benne úszott a domb, a templom. Kerestem a számomra bizonyosan egzotikus virágot, de nem találtam. A dombon álló fa levelei illatoztak.

A nyári fákat idézi Dsida Jenő: Augusztus című költeményében, mely „az élet dicsérete” alcímet viseli:

„Csak hallgatom a lomb meleg neszét

s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom:

a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét –

a forró nap vidáman vagy borongón

nagy, tiszta békét csurgat szerteszét…

Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!”