Telik az idő, de nem múlik – a fájdalom. Van viszont már rálátásom, érdekes tapasztalatokkal szórakoztatom magam, ha éppen nem vinnyogok nyüszítvést. Vegyem sorba őket.

Mióta tart ez az egész, igyekszem semmi rosszal nem mérgezni a mentális higiéniámat. Ami unalmas, gyenge, idegesítő, rosszul cseng, rosszul szól – és amit régen szorgalmasan és kötelességtudóan végignéztem, végigolvastam, meghallgattam, ha már nekikezdtem, egyrészt ostoba gőgből, mert hát az nem lehet, hogy rosszul választottam, mikor nekikezdtem, másrészt reménykedésből, hogy hátha végül mégiscsak jó lesz (nem lett – soha nem lesz), harmadrészt meg azért, mert mindig ilyen jófiú voltam, kis stréber, kötelességtudó nyavalyás –, azt most olyan ívben hajítom a sutba, mint Steph Curry a labdát a kosárba. Egyetlen percet se vagyok hajlandó a fájdalom nélküli időszak értékes idejéből ilyesmire/hülyeségekre fecsérelni. Mennyi időt elcsesztem, Uram, rosszakat olvasván, nézvén, hallgatván, ostoba emberekkel társalkodván – de most nincs időm, nincs erre pazarolható minőségi időm, a kevés minőségi (esetemben: fájdalommentes) idő arra kell, hogy erőt gyűjtsek, hogy hitet építsek magamban, hogy nekifussak még egyszer, hogy gyönyörködjem abban a kevésben, ami tényleg szép és jó. (Úristen, mi lesz az enyéimmel, sajdul belém, ha ennél is rosszabbá válik a helyzet?!)

Bevallom mégis, azért tetszik nekem ez az új attitűd – ha nem fizetnék érte ekkora árat, még valami göcögő elégtételt is éreznék tőle, mellette, vele együtt. Mert mindig imponált nekem a sok türelmetlen, gonosznak tűnő, kíméletlen ember, aki nem csomagolta be egyenként minden szavát, nehogy az ég szerelmére megsértsen valakit, hanem csak nyersen, gyorsan, erősen és erővel, szinte erőszakosan odalökte, odavetette, odavágta, és ment is tovább. Végre nem érdekel, engem sem érdekel, mit gondolnak mások, mit tartanak felőlem, pedig egész felnőtt (de ha belegondolok, a gyerek-) életemet úgy éltem, hogy folyton mások visszajelzéseire figyeltem, és nyomban azok szerint módosítottam az eredeti terveimen, még ha a módosítások kifejezetten rosszat tettek is nekem. Szőrösszívű lettem, és élvezem, mint Drakula a halált. Nem félek semmitől és senkitől, mert ugyan ki vagy mi tud ennél nagyobb kárt tenni bennem, tartósan ennél nagyobb fájdalmat okozni?

Persze, néha megrettenek (kizárólag, mikor nem fáj, és picit minden olyan, mint régen volt: lehet luxiskodni olyasmikkel, hogy nem-fájdalomtól-való-megrettenés), hogy egyedül maradok, hogy mindenkit elüldözök így, nem lesz munkám, nem fognak szeretni stb., de aztán jön az áldott fájdalom, és lekaszálja ezeket a nyavalygós eltévelyedéseket a fenébe. (Persze azzal nemigen tudok mit kezdeni, ha az emberek elhúzódnak majd tőlem a betegségem miatt – pedig nincs semmilyen látható jele, kívülről aztán tényleg nem látszik semmi, ugyanolyan vagyok, mint régen, kicsit talán óvatosabban mozgok – egyelőre. De a beteg embertől mindig elhúzódik mindenki, pláne, hogy így közhírré tettem. Sebaj, ez is egyfajta edzés a végjátékra.)

Ezt követően aztán gyakran átesek a ló másik (vagy innen nézve még távolabbi) oldalára, amikor a néma egeket káromlom, és azt kérdezem, ugyan miért méretett ez rám?! Ha csak körülnézek, annyi nálam bűnösebb, rosszabb, gonoszabb, megátalkodottabb, ganyébb ember létezik, és annyi rosszabb kondiban éldeklő, halál előtt álló ember is… és akkor mégis én kaptam ezt a nyakamba (ezt is!), pedig még csak negyvenöt vagyok, és semmilyen különösebb bajom nem volt eddig, a vesegörcsöket leszámítva. De nincs válasz, hogy is lehetne, és csak a lassan emésztő gyűlölet sercegő hangja hallatszik (pusztuljon mindenki velem együtt, ne legyen jó senkinek! Jöjjön a meteor, az atomvillanás, és mind menjünk… ne nekem kelljen dönteni öngyiről, műtétről, mert ehhez gyáva vagyok, hanem a nagy kataklizma végezzen mindannyiunkkal stb.), de aztán szerencsére a józan észé is, amelyik arra int, szedjem össze magam, engedjem el a gyűlöletet, mert különben elpusztít (de csak engem), mire annyit mondanék, hogy a… anyátok.

De hogy higgyek így a gondviselésben?!

Ezt követően érkezik aztán az önsajnálat, legalább akkora tengerhullámokkal, mint a fájdalom hullámai: hát ennyi volt? Ennyi öröm jutott nekem az életben, ami eddig volt? Mert eddig se volt sok, heló, grrrr! De ezután annyi sem? (Tünetértékkel: lett végre egy jó kocsim, amihez nem kell a bal lábat használnom, és tessék, már annak sem örülhetek.) Mostantól csak a szenvedés?, kérdezem óvatosan, mert a beteg ember szervült babonájával rettegek attól, hogy ha hangosan és mérgesen kérdezek, rögtön megbüntet az isten, az univerzum, a gondviseléselégtelenség.

Mivel pedig tudom, hogy igenis lehet ennél rosszabb, minden alattomos nyilallást, ami akár csak kicsit különbözik a korábbiaktól, minden más mélynyomású (vö. mélynyomó) tompa lüktetést, minden harapós sajgást a máris beköszönő „még rosszabb” helyzet jelének gondolok, és aggódva pislogok a lábam felé, majd óvatosan megmozgatom, megvan-e még, érez-e még, tud-e még mozogni. Meg is csípem gyakran, de sajnos nem álmodom. „A fagylaltos rájuk nézett, és Billy nem csodálkozott, hogy a férfi felismeri őket, és nem is örült meg neki különösebben: csupán lappangó félelmet érzett, mintha a csillapítószerek okozta kábulat mögül előtörni készülne újból a fájdalom. A levegőben a tenger sós illata szállt, csapkodó sirályok rikoltottak a kikötő fölött.” Itt van még egyszer – utoljára – Stephen King: Sorvadj el! című regénye.)

Aztán mikor idáig eljutok, azon kezdek el borzongani, hogy mégiscsak szerencsés vagyok, hogy most élhetek: mert gondoljunk csak bele, mondom magamnak, szinte félve, mi történik, ha éppenséggel például rabszolga vagyok sok száz évvel ezelőtt valahol a római birodalomban, vagy párszáz évvel ezelőtt egy ültetvényen, vagy bárhol másutt… és ott szakad rám ez a baj. Mennyi ideig élek akkor? Hát aligha sokáig. Nyilván elég hamar leszúr vagy lelő valami türelmetlen katona, tulajdonos vagy fontoskodó felügyelő.