Így van ez, fiam, vigasztal apám, mikor – félévnyi félrediagnosztizálás és félrekezelés után – végre kiderül, mi a bajom, és mitől fáj szinte folyton a derekam, mindenünk romlik, ahogy öregszünk, csak az erkölcseink javulnak, nemesednek, ezen jót röhögünk, én persze csak óvatosan, mert tüsszentéstől, köhögéstől, nevetéstől egyaránt csillagokat láttató fájdalom nyilall a derekamba és a csípőmbe bal oldalon. Csigolyacsúszás, ráadásul fejlődési rendellenességből kifolyólag, ami általában harminc fölött kezd tüneteket mutatni (Örüljön, mondta az orvos, nyert tizenöt évet), nekem egy tavaly őszi bútoremelés hozta ki, azóta nem szűnik. A csiszicsuszi csúszó mozgás folyton irritálja a kilépő és lábon lefutó ideget, ami jobb híján: fáj. Nagyon fáj. Kezelni nemigen lehet, nagyjából két út áll előttem, az egyik a műtét, a másik járhatatlan (pláne lebénult lábbal): megszokom a fájdalmat, és „megtanul együtt élni vele”.

Ízlelgetem a dolgot. Együtt élni a fájdalommal. Hát nem éppen így képzeltem, uram. Igen, tudom, írtak erről sokat sokan, csak hát ez most az én fájdalmam, a saját megélésem, s bár utálom magam, amiért rögtön megírható témaként is foglalkozni kezdek vele, kicsit örülök is, mert amíg meg óhajtom írni, addig nem győzött le annyira, hogy már foglalkozni se akarjak vele.

Együtt élni a fájdalommal. Hm… nyilván mert „az egyedüllét fokozza a szenvedést” (Stephen King: Sorvadj el!), muhaha. Hát ez jó szar lesz, kezicsókolom. Persze, gyógytorna meg minden, de valljuk be: meggyógyulni nem fog, nem tud. Hisztérikussá válok, mikor rádöbbenek, hogy vagy így élek tovább, vagy alávetem magam a műtétnek. Mely műtét elég nagy műtét, számos rizikóval (bénulás stb.), vasakat, szegecseket, zsanérokat raknak az emberbe (oké, platinát, de akkor is), vérveszteségek tömött kelege, utána már semmi nem lesz olyan, mint volt, és hát nem garantálható, hogy valóban eltűnik a fájdalom: legfeljebb kisebb lesz, de el nem tűnik… immár soha. Most még bírható, de – így az orvos – eljöhet a pillanat, mikor azt mondja: nem bírom tovább, csináljanak valamit, akármit velem, műtsenek meg… és akkor megműtenek. (Másik eset, hogy elenged a bal láb, akkor sürgősségben operálnak, idegfelszabadításilag, mindenkinek megvan a maga felszabadulása, lám, az enyém csak ilyen.)

Bevallom, nem így képzeltem el… Azt reméltem, csak a legvége lesz szar, mikor kiderül a halálos rák, és oké, akkor nagy fájdalmak lesznek meg minden, de legalább cigizhetek és drogozhatok nyugodtan, mert már úgyis mindegy. De nem, nekem ez jutott, összezárva lenni a fájdalommal, amelyik hullámokban jelentkezik, és amelyik jelentkezésekor minden alkalommal lever a víz, hogy istenem, éppen most lesz még súlyosabb a helyzet, meg hogy milyen vicces-rettenetes, hogy össze vagyok zárva vele, nem tudok elfutni előle, az ember minden elől el tud futni, ha elég gyors, de a fájdalom elől nem.

(Apropó, futás: az elmúlt hét év, amióta futok, minden egyes nappal egyre csak rosszabbat tett ennek a mostani bajnak: siettette, ha úgy tetszik, tehát – milyen ironikus! – ha nem ijedek meg pár éve, hogy meghalok, s kezdek el ostobán futni, sportolni, talán eléldegélek még jó pár évet anélkül, hogy manifesztálódjon a betegség. De nekem egészséges életmód kellett, hát nesze, itt van, csak éppen a hajadra kenheted – ami egyébként sincs –, mert ilyen fájdalmak mellett mind lehetek egészséges egyébként.)

(Elnézést kérek azoktól, akik úgy gondolják, itt sajnálom és sajnáltatom magam: valóban nézhet ki így is. De muszáj elmondanom, elsősorban magamnak. Sajnálatot nem várok, mert annak nincs sok értelme – de erről is később. Magamat meg annyira nem sajnálom, inkább bosszús vagyok, haragszom a régi rossz döntésekre – vajon, ha micsodát csinálok hogyan másképp, késett volna-e a kiderülés? stb. –, bár azért ez nem olyan, mint amikor a dohányos szembesül azzal, hogy hajdani legényes cigarettázásai miatt rákja lesz, és önvádol. Én kérem nemigen tettem semmit azért, hogy ez előálljon, így születtem, oszt jónapot, de azért futni mégsem kellett volna… Mindenesetre mindig velem volt, tehát legalább nem én rontottam el semmit.)

Szóval nem így képzeltem; hiába gyűjtögettem válogatott könyveket, filmeket, ínyencfalatokat öregségemre, hogy majd szépen és főleg ráérős élvezettel újranézzem, újraolvassam őket, utazgassak, fürdessem orcámat a napsütésben… mert az öregség nem ilyen lesz, hanem olyan, amilyen most (csak sokkal nagyobb és erősebb fájdalmakkal), mikor – ha nem fáj – minden másodpercben attól rettegek, mikor fog legközelebb (és megbízható módon érkezik is a nyilallás perceken belül), mikor pedig fáj, akkor… nos, erről is később.

Persze, mi ez az egész a nagy világégéshez, a nagy problémákhoz képest? Meg hát vannak ennél nagyobb fájdalmak is. Például a vesegörcs. De heló, mennyei igazságosztó hivatal, nekem abból is jutott rosszkedvvel, bőséggel! (Anyátok ott fenn, az.) Elég jól ismerem a Fájdalmat még onnan. De azért ez egy új minőség, kérem, más típus, nyam-nyam, öblögetem a számban, mint ínyenc borkostoló a bort, hogy aztán megpróbáljam kiköpni, de persze nem lehet, ezt bizony le kell nyelni, barátocskám, ezt is le kell nyelni.

Így fogsz élni mostantól mindvégig. Mikor lesz belőle eleged, vajon? Mikor mondod, hogy oké, ott bassza meg a kurvaélet, elég volt. Jó lenne tudni, és nem csak előre látni, mennyi reménytelen vergődésen és fájáson leszel túl, mindig (bár egyre kevésbé) reménykedve, mindig (és egyre inkább) elcsüggedve, mire eljutsz idáig. Á, még belegondolni is szörnyű.

Szóval tudom, hogy mindez semmi a nagy problémákhoz képest, a lakosság alig hét százalékának van, Andre Agassi is küzd(ött) vele (na és ha megműt, doktor úr, fogok tudni teniszezni?, hm, kizárólag akkor, ha előtte is tudott), vajon miért sújt engem is ez a szép kurvaélet vele? Csak arra kell vigyázni, hogy ne beszéljek róla túl sokat, mint a Vakbélgyulladás című Kosztolányi-novella „hőse”, ne váljak nevetségessé, de most, hogy leírom ezeket a sorokat, eszembe jut, hogy mennyit beszéltem már róla, hogy tkp. csak erről beszélek, milyen egy unalmas, sótlan figura lehetek társaságban, amikor csak kezdem és végzem…

Most megállok, mert rettenetesen fáj megint. És ilyenkor semmi másra nem tudok figyelni.