Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál, Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz, Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek? – dúdolom magamban a Balaton déli partján üldögélve, valahol Siófok és Szemes között félúton, a forró naplementében. Előttem igéző természeti szépség, körülöttem izzadó testek, merengő tekintetek, vagy inkább kásásak a közelgő hőgutától, lángos, fokhagymaszag és szúnyogirtó spray permete keveredik a levegőben, émelyítő és szúr a torkom tőle, mintha szándékosan megmérgeznének a szúnyogokkal együtt.

Elmegy egy vonat, kettő, három…

Karommal belecsapok a fodrozódó hullámokba, orromba megy a víz, egy fiúcska fejbe dob egy labdával. Jó messze beúszok, oda kevesen merészkednek. Képzeletben mindig elhalad egy óceánjáró mellettem, a Titanic óta vágyom erre, nem is tudom, a romantikus halál vagy a szerelem tetszett meg annyira. Felfordulok, lebegek a vízen, a kalapom az arcomra teszem, védjen a leégéstől. …azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg, Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz, Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én…

Simogatja a karomat a víz, a nap melege szívja a bőrömet, de jó, még így is jó, fáj is, meg nem is. Élettelen mozdulatlanság, kiskoromban hullajátéknak hívtam. A lebegést a vízen. Meg minden más érzést, ami ezzel járt. Rosszabb napokon vártam a balatoni cápát, hátha felfal.

Állok a stégen, csorog a víz a lábamon, le a talpam alá, a szúnyoglárvákat szedegetem magamról. Előttem a nagy szép, rajta a sok színes, műanyag ringó tárgy, szeretem ezt az összevisszaságot, mert egyben van, úgy, ahogy van, ez mindig ilyen, és mindig egyben van, mert ez mindig ilyen.

Fekszem a fűben, képtelenség lelazulni, a hangyák, szúnyogok, legyek, darazsak keringnek körülöttem, csípnek, szúrnak, másznak, nem hagynak békén. A kocsmában ácsolják az esti koncertre való akármit, nem tudom, mit, ebben a melegben, de folyamatosan zajongnak. Van, aki megy, pakol, törölközőket hajtogat, a gyerkőceit vadássza, van, aki jön, egy SUP-deszkával készül az esti fürdőzéshez. Fürdőruhakavalkád, testek bámulása, kenegetés és telefonnyomkodás. (Lángos, palacsinta, jégkrém evése iránti elfojtott vágy.)

Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz, a legjobb rész. Hová megyek így nélküled? Jön a dráma. Fáradtak vagyunk mi mind. No dráma, please, mondta egy bécsi jegyszedő, mikor az operaházban pánikolva kerestem az eltűnt férjemet.

Elképesztő ez a Bereményi, egy sláger, ami tiszta költészet. Peron, várakozás, felszállás, utazás, megfáradt lélek, éjszaka, elhagyott szerelem, leszállás, megérkezés, régi barátok/ká lettek.

Nekem egy felsorolás, neki egy élet.

A közelgő utazásomra gondolok. Több hetes út, messze földön, kalandos lesz. Tele vagyok izgalommal, mi vár rám, és hazajutok-e épen. Valami megváltás ez, elhagyni a kontinenst, olyan messze repülni, ahol talán már nem is földi lények élnek. Ki tudja? – mint a lebegés a vízen, átlépsz az idő keretein, és bármi megtörténhet.

… a vonatunk újra indul, Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz, induljunk el hát megint. Hát nem a balatoni hekkezés lesz a nagy utazás, az biztos. Valami egész másra vágyom.

A naplemente sosem olcsó és gagyi, mindig gyönyörű, már ezerszer végignéztem, én balatoni gyerek voltam, sok vonat zakatolt már a strandom mellett… de az aranyhíd, ahogy magyarázta a nagyim, és az ezüsthíd a legszebb meséket súgta nekem. Ez is egy út, kettő pontosabban, mindig azt képzeltem az aranyhíd a királylány férjhezmenetele, az ezüsthíd pedig a szegény leány férjhezmenetele – utóbbit tudtam sajátomnak elképzelni. Hínárkoszorúval a fejemen, olajzöld ruhácskában átlépdelni az ezüstös hídon, ahol az igazi vár rám a túlparton.

Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én. Hallom Presser rezes hangját, ahogy búgja búsan az éjszakába. Miért szerettem én ezt a dalt annyira fiatalon, frissen, szépen? Utólag megbocsájthatatlan ostobaság. Most már igen, persze, miért is ne!

Pakolok, törölköző, papucs, fürdőruhacsere, mérgelődés a test lázadásán, nehéz felkelni a földről nem úgy, mint hajdanán. Utolsó szemlélődés, nehezen indulok, szép ez az egész, szép lesz ez örökké, bárki bármit mond.

Kifelé menet még meglesem a kocsmaajtón keresztül, mi a fenét ácsolnak estére, nem jövök rá, már egy hete csinálják, kibotorkálok a cuccoló családok között a parkolón át a járdára, ahol hosszú menetben sétálok fel a hegyre, néha hátranézek, lement-e már a nap, persze, ahogy lebukik, támad a szúnyoghad, de ez se baj, semmise baj addig, amíg van hová utazni és van kivel, és még várnak is rám a régi barátok, vagy amikké időközben lettünk.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk, S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka, Vonatunk kattogó zaja.

Tallián Mariann

A dőlt betűvel ideidézett dalszöveget Nagy utazás címmel Bereményi Géza írta.