Ablakomból éveken át egy kékes levelű ezüstfenyőre láttam rá. Amikor felhúztam a rolót reggelenként, még félálomban megálltam mezítláb az ablak alatti szőnyegen, és pár percig nem csináltam semmit. Mégsem volt semmi ez: figyeltem, s talán láttam is ezt a fát. Szerettem nézegetni a kékeszöld tűleveleket, az időt, amelyet a fa magába zárt. Ha össze is tapogatta a szemem, szentségének nem árthattam.

Aztán egy napon kártevők kezdték rongálni, elkorhadtak az ágai, rozsdaszínűre váltak az egykor kékes tűlevelek. Emlékszem a pillanatra, amikor először szembesültem azzal, hogy beteg a fa. A beteg fát pedig előbb-utóbb elviszi a láncfűrész, főleg egy ilyen óriásfát, amely ha kidől, és házra dől, bajt okozhat. Akkor már tudtam, hogy búcsúznom kellene tőle. De halogattam, hogy á, ezzel még elélhet százhúsz évig. Nem így lett.

Újabb szakadás keletkezett világom szövetén.

Hozzám nőtt ez a fa, úgy képzeltem, hogy ez az én fám. Hogy ha a szomszéd kertjében áll is, nekem ad támaszt, örömöt. Jó, biztos azért nekik is adott.

Amikor végérvényesen eldőlt, hogy ki kell vágni, én is értesültem a hírről. Aznap nem voltam otthon, csak késő éjszakára értem haza. Örültem is, hogy így alakult, nem akartam hallani a fűrész hangját. Kint koromsötét volt, az ablakon át csak egy fekete négyzetet láttam, nem tűnt fel, hogy már nincs ott a fenyő – talán el is felejtettem, hogy valami végleg megváltozott.

Másnap reggel, amikor felhúztam a rolót, mintha egy másik filmben találtam volna magam: a távolban az Ezüst-hegy gerincét láttam, előtte barátságos mezőt, az ablakkal szemben pedig a szomszéd házak vadszőlővel és borostyánnal befutott falát. Már csak az emlékezetem vetítette oda képzeletben azt az óriásfát a kékes tűleveleivel. Egészen más volt a látvány, de nem rosszabb. Eztán ez fogad majd engem.

Veszíteni nem jó dolog, sőt, nagyon rossz. Aki veszít, annak éppen annyival szűkül a világa, amennyi abból elhagyta őt. Ha embert veszítek, aki nem meglépett tőlem, hanem itt kellett hagynia mindent (így engem is), meggyászolom. Mély gyászba esem, talpig gyászban leszek, belül komor feketében, ki tudja, meddig. Ha nem tudok kikeveredni belőle, akkor viszont az életemről is lekapcsolódom. Nem tudok tovább úgy élni, szeretni, mint előtte, suta és levert leszek, alig kereng bennem majd a vér, árnyékként kísérem önmagam. Ez pedig nemcsak nekem nem jó, hanem azoknak sem, akik itt maradtak velem.

Mondják, dolgozd fel a veszteséged – de a veszteség nem krumpli, hogy feldolgozzuk, s utána valamit készítsünk belőle. Visszakapni az eltávozót nem lehet, de talán be tudjuk illeszteni hiányát az életünkbe. Része lesz a történetünknek, ha meg tudunk erősödni a gyászhoz, ha fel tudunk nőni hozzá. Állítólag három évig normális az, hogy a poklok poklát járja meg az ember, utána már nem annyira. Utána valahogy be kellene építeni ezt az elviselhetetlen kurvaegészet, mint a téglákat a falba. Apa is egy tégla lesz a falban. Abban a falban, ami ezek szerint egész életemben épül, de sosem kerül tető rá. Nem tudom, hogy van ez valójában. Csak azt tudom, hogy mégis, az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy helyet adok a hiányuknak is, és ezt a sok hiányt mégis gazdagságnak fogom fel.

Talán a remény legmélyebb természete lehet ilyen. Hogy a veszteséget, az elmúlást teremtő lehetőségként is megélhetjük: nemcsak veszítek, de magamhoz is veszek, vehetek valamit. Hogy a remény nem pótolja ki azt, ami nincs, de kinyit és tágassá tesz. Nem tagadja meg a veszteséget, hanem csenddé, emlékezetté és jelenlétté szelídíti azt, újra lélegezni enged.

Az emlékezetemből nem fog kifakulni az ezüstfenyő képe – ahányszor kinézek az ablakomon, mindig látni fogom, de ezentúl már láthatom az Ezüst-hegyet is, meg a vadszőlővel beszőtt, hófehér házfalat. Talán idén az advent is erről szól majd nekem. Hogy észrevegyem, ami eddig takarásban volt. Ha veszteségek árán, de képes megmutatkozni.

Mirtse Zsuzsa