Nem sokkal a határátkelő után meglátom a parkolót. Lehajtok az autópályáról, és szabad helyet keresek a konténerbolt, a konténerkút, a kamionok és a kurvák között. Nagy örömömre gyorsan megtalálom a mosdót, ez kivételesen betonépítmény. Balra a női, jobbra a férfi szekció, a két ajtó között, az árnyékban kétes kinézetű szék, melyen hasonlóan kétes külsejű, hatvan körüli férfi ücsörög. Fizetős?, kérdezem. Van, aki fizet, mondja. Aha. És mennyit?, érdeklődöm. Pöh, feleli. Adok neki vagy harminc forintot, bemegyek. Mire kijövök, a férfinak nyoma sincs, bizonyára elment beváltani a forintokat. Szervusz, Balkán, itt vagyok!

Árkosra igyekszem, ebbe a Sepsiszentgyörgy melletti faluba, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának éves táborába. Budapesttől hétszázharminc kilométer az út, kilenc óra alatt lehet megtenni. Nagyjából az út felénél lemegyek a térképről, legalábbis a navigációs kütyü szerint, megyek a semmiben, ami mégiscsak autópálya. De aztán vége szakad – és kezdődik az igazi kéjutazás az országúti vasalók között a kétsávos, szerpentines utakon az építkezési gondok és sajátságos megoldások szimbólumáig, Déváig. Románia autópályái úgy épülnek meg nem épülnek, mint annak idején e fellegvár: amit félkészre építenek néhány év alatt, az tönkremegy a következő néhány alatt, mert a pénzek elfogynak, a cégek kivonulnak vagy/és csődbe mennek, nincs, aki karbantartsa a pályaszakaszokat. Csak tudnám, kinek a mijét kellene az aszfaltba keverni ahhoz, hogy végre elkészüljenek a korszerű utak, s át lehessen autózni Románián anélkül, hogy életveszélyben érezze magát az egyszeri úrvezető…

Árkos egy kedves falu, látványossága a XIV. századi unitárius erődtemplom és a Szentkereszty-kastély. Utóbbiban régen (mármint másfél-két évtizede) rendezvényeket lehetett szervezni, négy évvel ezelőtt már csak a kastélyparkot lehetett látogatni (pénzért), jelenleg szolid lakat fogja össze a láncot, amellyel a bejáratot lezárták. Pereskednek az örökösök az állammal, vagy inkább fordítva, az épület s a park pedig valószínűleg úgy jár majd, mint minden, aminek nincs gazdája.

A táborban az idő eszeveszettül telik. Az írói-költői szemináriumi csoport öt fiatal szerzőjének írásait szedjük szét és rakjuk össze Antal Balázs és jómagam irányításával – bár inkább moderálásnak nevezném a folyamatot. Közben számos előadást hallgatnak meg az azokra kíváncsiak, és kettős könyvbemutatót is tartunk Sepsiszentgyörgyön – a plakát önmagáért beszél. Örömmel konstatálom többedmagammal, hogy a koszt évről évre jobb. Miközben azt is megállapíthatom, hogy évről évre kevesebben jönnek el táborozni a kollégák. Hja: Árkos csak Szentgyörgytől és önmagától nincs messze.

Mindeközben a sajtóban, a közösségi oldalon pörög a téma: egy frissen kelt rendeletében a román kormány elrendelte, hogy „a kisebbségek nyelvén történő elemi oktatásban a román nyelv és irodalomórát felsőfokú tanulmányokkal rendelkező szaktanárok” tartsák. Az írók erről vagy nem tudnak, vagy nem tartják elég fontosnak ahhoz, hogy erről értekezzenek. Kiruccanásom negyedik napján, útban visszafelé különféle helyi (többnyire román nyelvű) rádiókat hallgatok. Az iskolakezdés téma, a románnyelv-tanítás nem. Némi nosztalgiával emlékszem vissza a franciatanáromra, vagyis tanárnőmre, aki második elemitől tanította nekünk a nyelvet. Rendben volt. Románra a tanító néni oktatott – az is rendben volt. Abból nagy baj nem lehet, ha valaki valamit egy profitól tanul.

Az utolsó száz kilométeren többször is elhatározom, hogy oda, kocsival, egyedül többé nem utazom. Illetve de, ha majd meglesz az autópálya. Ami, ha számba vesszük, hogy egyetlen teherautót láttam tevékenykedni az épülő pályarészeken (az legalább szép piros volt), nem következik be egyhamar. Igazán jó lenne, ha jövőre s azután már arról (is) írhatnék, hogy négyszáz kilométert utaztam az E-MIL táborába…

Király Farkas