– Vajon az örök szerelem erkölcsi értéknek számít? – kérdezte tőlem a minap valaki a szövegkönyvem felett gubbasztva. Válaszomban a szövegkörnyezetre utaltam, és persze elbizonytalanodtam, mint általában.

– Hogyne! A hűség erkölcsi magatartás. És véleményem szerint pozitív előjelű.

– Oké. De mit jelent az, hogy örök szerelem? Egyáltalán van ilyen? – feszegette a kérdést a társalkodó partnerem.

Túl szépen hangzik, társalkodó partner, inkább úgy hívom, a másik. A másik ember, akivel beszélgettem. A másik nem érti, gondoltam magamban. Mit nem ért? A szerelem, vagy az örök? Hogy kezdjem el ezt megmagyarázni?

– Az örök szerelem, a tiszta szerelem – sorolom –, erkölcsi értékek szerintem. Jó, a tiszta az nem ugyanaz, a tiszta szerelem az, amikor érintetlenek vagytok egymás számára.

A másik értetlenül csóválja a fejét. Csend. Valóban, ezt nehéz megérteni a 21. században, hagyjuk is. Bár tettem egy kísérletet.

– A tisztaság fogalma és szépsége abban rejlik, hogy örökre megtartod a lelked és a tested valakinek, akit feltétel nélkül tudsz szeretni. Az örök szerelem pedig az, hogy egyetlen embernek teszel esküt, és ahhoz tartod magad, ameddig élsz, és még azon is túl. Igen, szerintem ez erkölcsi érték. Döntés, amit nem ír felül semmi. Fogadalom, ami nem papíron születik. Hűségesnek lenni, az erkölcsi érték, nem? – kérdeztem vissza, most már nagyobb önbizalommal. – Tudom, hogy ezek a mai világban kicsit idegenül hangzanak, de én ezt így szeretném meghagyni a szövegben.

– Jó, ahogy gondolod! – kaptam a választ–, a Word elbírja.

A Word a tanúja az én világomnak, a Word hordozza tovább, a Wordben lesz mementó mindaz, ami velem megtörténik. Az online térbe bekerül az írásom, és ezer év múlva is ott lesz mély meggyőződésem, hogy van örök, tiszta szerelem.

Szombaton esküvőre vagyok hivatalos. A meghívón a pár arcképe. Ragyognak a boldogságtól. A férfi hatvanas afroamerikai, a magyar hölgy negyvenes éveit kezdi, harmincnál többnek nem néz ki. A pasi szintén fitt, fiatalos. Egyikük magas, kimondottan jól megtermett, másikuk vékony, apró, törékeny. Egymástól több ezer kilométerre laknak, élnek. Éltek, laktak eddig.

Tíz évvel ezelőtt kezdődött a kapcsolatuk. Első találkozásukkor érezték a vonzalmat mindketten, de a közös társasági élményen túl nem történt köztük semmi. Hosszú ideig nem látták egymást. Pár év elteltével azonban újra lehetőségük nyílt beszélgetni egy konferencián, és az első benyomás megerősödött bennük. Tekintetük folyton egymást kereste. Tenyerük remegett, hangjuk rekedtté vált. Ismét évek teltek el, és a hölgy erős belső hívást érzett, ösztöndíjjal Amerikába ment. A férfivel szeretett volna jobban megismerkedni. Az amerikai út nem egészen úgy alakult, ahogy a filmekben szokás. Elkerülték egymást a konferencián, illetve épp csak futólag találkoztak egy közös programon, és pár érdeklődő, informatív beszélgetésen túl nem váltottak szót egymással. De a hölgy, mielőtt hazautazott volna, átszelte az államokat, és váratlanul meglepte a munkahelyén a férfit. Persze ennek a találkozásnak is volt egy jó ürügye, egy közös barátnő invitálása. A parkolóban találkoztak, kis beszélgetésnél több egyszerűen nem volt indokolt. Zavartan köszöntek el egymástól.

A parkban, ahol ekkortájt találkoztunk, hiába csiviteltek édesen a madarak, a hölgy elkedvetlenedve számolt be nekem az eseményekről. Kezdte feladni, holott tudta, hogy az a férfi az egyetlen ember, akivel megosztaná az ágyát és az életét. Nem egy a jelentkezők közül, és nem egy kötelezően választott, az idő sürgetése miatt. Azután felgyorsultak az események. Pár Messenger-üzenet és Facebook-bejegyzés elindította a végső folyamatot, és egyre többször kerültek közelebb egy mélyebb online beszélgetéshez. Először munkaügyi megbeszéléseket tartottak, eszméket, tapasztalatot cseréltek, majd éjszakákba nyúló (mi a másiknak hajnali keléssel járt) élménybeszámolókkal szórakoztatták egymást. Mindezt a messzeségből, irgalmatlan távolságból. Még egy budapesti találkozás, újabb konferencia adott lehetőséget a személyes kontaktusra, ahol egy fagyizós, Duna-parti korzózáson megejtett csók pecsételte meg a jövőt, és végre kimondatott az, amire évek óta vártak. Szerelmesek egymásba, és egymást választják házastársul. A kollégiumi szállás kapujában elbúcsúztak, minek is keveredtek volna méltatlan szituációba, hiszen az elmúlt sok-sok év alatt egyikőjüknek sem volt kapcsolata. Nem mozdult a testük más érintésére. Megvárták a megfelelő pillanatot az összeolvadásra. A folytatódó online randikon elkezdték tervezgetni a jövőt. De a Covid közbejött, és újabb két év telt el, mire a férfi megkérte a hölgy kezét a szülőktől. Természetesen akkor látták először. Ennek is már két éve, hisz felkészülni az esküvőre, a kiköltözésre, és ami a legnehezebb, várakozni a hivatalos papírokra, engedélyekre, embert próbáló feladat. A hölgy egy hónapja érkezett Amerikába, és az esküvő napjáig a férfi testvérénél lakott. Nem találkoztak, nem akarták megtörni a hosszúra nyúlt várakozás misztikumát. Fényképeken küldözgették egymásnak a kiválasztott édességek, asztaldíszek, csatok, gyertyák fényképeit. De végre eljött a nagy nap.

Holnap este online közvetítésben nézem majd az esküvőt. Nem iszom pezsgőt, csini ruha sem lesz rajtam, a nappalimban leszek melegítőben, de olyan izgalommal várom a táncukat, amit külön-külön gyakoroltak otthonaikban a tánctanár videója alapján, mintha a saját fellépésemre készülnék.

Szóval ne volna örök szerelem? Ne lenne tiszta szerelem a 21. században? Ne lenne erkölcsi érték az önmagunkkal és szerelmünkkel szembeni kitartás, bizalom és hűség?

Ha ezer év múlva a Wordbe rejtett üzenetemet elolvassa valaki vagy valami, remélem, megérti majd, mit jelent az, hogy az örök szerelem erkölcsi érték.

Tallián Mariann