Nem szívesen büszkélkedem a műveletlenségemmel, de egyrészt vannak kárörvendő olvasóim, akiknek nagy örömet okoz egy-egy ilyen beismerés, másrészt amíg vannak olyan tanítványok a világon, akik a „Nézem a tévét” példamondatot szótárprogram segítségével (nyilván az ékezetek elhagyása miatt) így fordítják: „I see camel”, addig nem én vagyok a lista végén, harmadrészt pedig ha mulatságos, akkor miért is ne?

Nevessünk együtt – csak aztán nehogy Önök is megjárják.

Szóval: édesapám Erdélyben él, kényelmes úr, nem szeret bíbelődni apróságokkal, így néha megkéri fiát, hogy ezt-azt intézzen el, rendeljen meg, vegyen meg a szép Budapesten és vigye el neki. Ő interneten kinézi, aztán én megkapom a megbízást fegyverekre, ásványokra, orvosi lapokra (merthogy orvos), éremgyűjtemények szériadarabjaira, mindenfélére… és néha bélyegekre is. (Mert apu szenvedélyes gyűjtő, és amit lehet, gyűjt – ez örömet szerez neki, az pedig örömet szerez nekem, nekünk.)

Mondja nekem, hogy fussak el az Oktogon Filatéliába, és vegyem meg neki a 2018-as bélyegkatalógust. Mert, folytatja okos hangján, az első kötet megvan ugyan, de a második nincsen. Szóval vegyem én szépen meg a Magyar Bélyegek Katalógusát, a 2018-ast, de csak a másodikat. Vannak hozzá emlékív-kiadások is: egy emlékív ennyi, két emlékív ennyi meg ennyi, de ha lehet, a két emlékívest vegyem meg, mert az gazdaságosabb.

Figyelek, figyelek. Régebben gyűjtöttem bélyeget én is, de nem szakszerűen, valahogy a múlt homályába merült – hiába mentegetőzöm, nem fogok jól kijönni ebből, tehát szépen és gondosan felírok mindent egy kis lapra, hogyaszongya, egy emlékív drága, két emlékív drágább, de gazdaságosabb.

Telt-múlt az idő, valahogy soha nem volt érkezésem elmenni a fenti itemekért, de mivel nemrég haza kellett utaznom hozzá, gondoltam, mégsem állhatok eléje üres kézzel, mindenképpen elintézem. Magamhoz vettem tehát kis rózsaszínű cetlimet az adatokkal, és elindultam. Rossz napom volt, máshol járt az eszem, nem figyeltem oda – s még az is az igazsághoz tartozik, hogy nekem gyorsíráskor az é meg az í betűm igencsak hasonlít egymásra.

Odaérek. Egy konszolidált, apukámszerű úriember fogad. Mondom neki, mi járatban vagyok – az agyam még mindig máshol jár, a biztonság kedvéért előveszem a cetlimet, felolvasom róla nyugodt hangon, hogy vannak emlékév-kiadások is, egy emlékév ennyi, két emlékév ennyi meg ennyi, de ha lehet, a két emlékévest venném meg, mert az ugye, kaccantok könnyedén és szórakozottan, szóval az gazdaságosabb.

Az úriembernek az arca sem rezdül, adja a könyvet, kinyitja, mutat benne valami bélyegeket, én meg hirtelen magamhoz térek, a cetlimet elteszem, és hitetlenkedve bámulok.

Ilyen volna egy emlékév?! Na ne. Biztos, hogy ez emlékév?

Igen, biztos, mondja az úr, és nyilván közben azon töpreng, vajon milyen tájszólást beszélek, ahol az é és az í ugyanúgy hangzik, mert az meg sem fordul a fejében, hogy butaságot beszélek.

De én csak kötöm az ebet a karóhoz, hogy kérem, nem így néz ki egy emlékév! Nem tudom, hogy néz ki, de így nem, az biztos! Nem bélyeg. Emlékév! Csodálkozom egy sort, hova jutott immár a bélyeggyűjtés is, atyaisten. Az úriember megnyugtat: vigyem csak el nyugodtan. Szabadkozom: nem értek ugyan hozzá, de szerintem egy emlékév biztosan másmilyen. (De milyen, töprengek, milyen lehet egy emlékév bélyegen? Meg kell bolondulni!) Az úr aggódó arccal mosolyog, vigye csak el az édesapjának, mondja, ő tudni fogja, hogy minden rendben.

A fejemet csóválva távozok, tessék, a sok pénzt itt hagytam, és emlékév helyett bélyeget adtak, majd jól kikapok otthon. Hazamegyek, viszem a cuccot, apu elé állok, mondom neki, hogy én aztán nem tudom, ilyen-e egy emlékév, de bélyeget adtak. Apu nevetni kezd, nekem is leesik, elsüllyedek a szégyentől, próbálom a gyorsírásomra fogni, mutogatom a kis cetlimet, de azóta sem oszlik az arcpír. Abban reménykedek, hogy ha itt leírom az egészet, kicsit csökken a szégyenérzet, de tudom, csak akkor múlik el, amikor visszamegyek a Filatéliába, és megkövetem az úriembert, amiért azt hittem, valami vagány emlékév helyett holmi bélyegekkel próbálta meg kiszúrni a szememet.

Nagy Koppány Zsolt