Számomra a különböző egyházi, nemzeti, kulturális ünnepek jobban jelzik egy újabb év elmúlását, mint maga a szilveszter. Újévkor már nem járok fergeteges bulikba, többnyire gyerekpezsgővel koccintok, majd kipihenem magam előre, egész évre. De januárban, amikor a Himnusz születésnapját, a magyar kultúra napját ünnepeljük, akkor igazán érzem, hogy újabb év telt el, újabb évgyűrű. Addig nem is nagyon kell leírnom a dátumot, addig még búcsúzom az előző évtől. Aztán persze felgyorsulnak az események, a magyar széppróza napja, március 15-e, a költészet napja szinte sodornak a nyári fesztiválok felé. Mégis az első ünnepem az igazi évgyűrű.

201 éve egy ma is eleven vers elkészülését méltatjuk. Ebben úgy hiszem, minden benne van. A vers akkor él, ha olvassák, szavalják, így a Himnuszunk minden szava él, ennyi év után is, a világon mindenhol, ahol magyar közösségek léteznek. Idén Kovásznán ünnepeltem. Egy hetet töltöttem Székelyföld drága hegyei között. Hálás vagyok a Jóistennek és a vendéglátóimnak. Megtanultam már, hogy az idősebb fákat nem nagyon lehet átültetni, ilyen talán az én életemben a költözés. Az igazat megvallva, sosem volt bajom a határontúlisággal. Tudomásul vettem, az lett a sajátom. Másféle becsben volt a Himnusz otthon, mint itthon, más súlya van a szavaknak, amikor veszélyben a nyelv, más az értéke. Talán épp emiatt különleges, amikor elcsatolt területeken járok, s az ottaniakkal énekeljük a Himnuszt. Az igazzá és őszintévé teszi magát a jelenlétet. Legutóbb októberben Dunaszerdahelyen éreztem ezt, október 6-án, most, Kovásznán ismét. Ott álltam a kedves közönséggel, énekeltünk, és eszembe sem jutott, hogy nekem épp kötetbemutatóm lesz, elfelejtettem háborút, békevágyat, fáradtságot, nehézséget, csak az ima volt jelen, csak a kérés: Isten, áldd meg a magyart. Néztem a kovásznaiakat, amint korábban a dunaszerdahelyieket, hallgattam a hangjukat, kiejtésüket, és otthon voltam ebben a nyelvben, otthon a hitben, az egyetgondolásban. Már nem vagyok idegen idehaza, mégis a szívem máshogyan ver, a lelkemben valami különleges érzés lakozik, amikor a határon kívül maradt magyarokkal lehetek együtt. Sepsiszentgyörgy utcáin sétálva úgy éreztem, mintha Beregszászon járnék. Nem tudom jól megfogni az érzést, csupán azt, hogy még egy évgyűrű rákerült az én fámra, arra a fára, ami otthon van mindenhol a világon, ahol felcsendül a Himnusz. Öt éve, amikor elköltöztem végleg Kárpátaljáról, én voltam, aki nem lelé honját a hazában, most én vagyok, aki meglelte a hazáját a honban. Van ennek valami igaz békeíze.

Lőrincz P. Gabriella