Egy kedves ismerősömnek vásároltam kottákat a belvárosban. Valamikor régen hegedülni tanítottam, évekig járt hozzám. Felnőtt volt, huszonéves, terhelt múlttal a háta mögött. Szoros barátság alakult ki köztünk, azt éreztem, bizalommal van irántam, és egyfajta világítótorony vagyok a számára, egy tengeri lámpás, ami megvilágítja a sötét horizonton felbukkanó félelmetes árnyakat.

Rávezettem egy útra, pontosabban példaként szolgáltam számára a művészféle gondolkodásommal, életvitelemmel. Nyitottnak lenni a komolyzene, az olvasás, a világ értékes, de mindenképpen munkásabb, lélekgazdagabb tartományai iránt. Felfelé is nézegetni, ahol az Isten lakik, és elkerülni a plázákat, ahová akkor ő és a korosztálya járt.

Gyümölcsöző volt a kapcsolat, bámulva néztem a kis hölgy fejlődését, büszke voltam rá, hogy átlépett a saját korlátain, és büszke voltam magamra is, hogy jó hatással voltam rá. Azóta férjhez ment, egy másik kontinensen lakik, és egy afroamerikai keresztény közösséghez tartozik, ahol a kórusban énekel, hegedül.

Sokszor felmerül bennem, hogy ha ez az egy küldetésem volt az életben, semmi más, akkor megérte a feladónak az én földi jelenlétem?

Ez egy kósza gondolat, méltó a hosszas tépelődésre, de tény, hogy korosodván gyűjteni kezdtem a pontokat, egy határátlépésnél mennyire lenne tele a pontgyűjtő füzetem jóságokkal? Mi számít jóságnak, mi nem az? – Meglepődve vettem észre, hogy utólag milyen tűpontosan tudja az ember, kiknek tartozik bocsánatkéréssel, és mit tett helyesen, jól, becsületesen, embertársai javára.

A küldetéssel kapcsolatban már homályosabban látok, egy művész csak a közért dolgozik, nem a pénzért, elismerésért, bár néha úgy tűnik, igen, és néha csak a maga örömére teszi dolgát, de valójában a lélek végletekig tartó facsarása nem öncélú tevékenység, hanem arra szolgál, hogy azok a finom kis ékszerkönnyek, amik az alkotás folyamán bentről megindulnak, tápot adjanak az emberiség kultúrtalajának. Próbálom képletesen megjeleníteni azt, amit sokan nem értenek, nem akarnak megérteni, bambán néznek maguk elé, amikor ilyesmiről szó esik. Pedig enélkül nem fejlődne az emberiség, mert a kulturáltság az együttélés alapja, meghatározza annak irányelveit, kialakítja a kommunikációs mezőket, és erre épül minden, ami ezen a bolygón létrejött. Lássuk a babiloni példát, ha nincs közös nevező, akkor nincs torony, nincs miből építkeznünk, nem vezet az izzadságos munka sehová. Marad a káosz.

A zeneműboltban nincsenek kitéve a kották, mint egy könyvtárban, fakkokban vannak elhelyezve, inkább a régi patikák szekrényeihez hasonlóak. Az eladó hölgy adja ki a kért kottákat, ha az érdeklődő tudja egyáltalán, mit szeretne.

Kérdésemre, hogy milyen hangsoriskoláik vannak első fekvésben, felsorolt nyolc zeneszerzőt.

– Melyiket kéri?

Kis hallgatás után rávágtam:

– Első, második köteteket mutasson. Az első ugyanis a kezdőknek van, a második már a haladóbb szint.

– Nem így vannak elrendezve, zeneszerzők szerint tudom adni! – nézett rám nagyképűen.

– Értem! Hát akkor kezdjük Blochal, Kreislerrel és Mazassal.

Elém tett körülbelül hat kottát, és várta, mit reagálok.

Belelapoztam mindbe, és tekintélyes mozdulattal, lássa, hogy én is tudok ám fensőbbséges modorban kommunikálni, félretoltam őket. Közben néha felhúztam rosszallóan a szemöldökömet. Láttam, hogy mind technikásabb tudást igényelt.

– Akkor nézzük, mi van még? – pillantottam rá. – Dancla, Dohnányi, Ševčík, Dont?

Kihúzott egy másik fiókot, és elővett még hat-nyolc példányt, ezek között volt már antikvár kotta is. Figyelte még egy kicsit, ahogy határozottan lapozgatok, egyre könyörgőbben kezdett nézni, válasszak már valamit, de közben új vásárlók léptek a boltba, ráadásul külföldiek, így gyorsan otthagyott. Rájött, hogy otthon vagyok a témában, nem tudott kifogni rajtam. Fellélegeztem, végre nem bámul rám vizslató szemeivel, és találtam két megfelelőt, amit elhoztam a fiatal barátnőmnek.

Nyugalmas perceimben, mikor végre egyedül hagyott, néztem a pultra kiterített kottahalmazt. Elárasztott valami örömféle, egy megnyugvó megállapítás, hogy ezeket a kottákat én mind jól ismerem, hisz végigjátszottam őket zenei tanulmányaim során. Még külsőre sem változtak, az antikvár példányban még a ceruzával jelölt gyakorolnivalók vagy vonásnemek vagy szamárfülek, ahogy az én tanáraim is beleírogatták a hibákat, ott voltak, jelen voltak, épp, mint az enyéimben. Gyerekkoromban hozzátartoztak a mindennapjaimhoz, mint az evés és az ivás.

Van, ami nem megy ki a divatból! Ami nem unalmas, nem megvetendő, kinevetni való, mert értéktelen és lenézendő a profitorientált és karrierközpontú társadalom szemében. Nem! Ezek az etűdök, skálák, ujjgyakorlatok az egész világban megtalálhatóak a boltokban, és nincs köztük egy kortárs sem, még új kiadás sem feltűnő dizájnnal. Nem írta felül őket egy mainstream modern szemlélet, mert ezek tökéletesek! Nem találtak ki helyettük másikat, mert nem volt szükség rá.

Nagyon örültem ennek a felismerésnek, és egy pillanatra megszédültem az érzéstől, lám, a komolyzene bizony komoly dolog, nem lehet csak úgy lealacsonyítani, áthúzni, kitörölni az emlékezetből.

És én most ezekből viszek az én hegedűs tanítványomnak, aki sok-sok évvel ezelőtt még a plázában nézegette a barátnőivel naphosszat a ruhákat, mert nem volt jobb dolga.

Tallián Mariann