A mi hegedűművészünk, akiről már sokat meséltem, aki azokban a hetekben, miután úgy döntött, hogy felhagy a zenéléssel, a szekrény tetejére tette a társát, a hegedűt, és ezek után már csak aludni szeretett a legjobban, azután pedig jégvirágokat nézni, és emlékezni meghalt feleségére, Zsuzsikára, na ő, még sok ilyen hetet töltött el, mire eljutott életének arra a pontjára, amikor elhagyta a földi létet.

Szóval ez a sok-sok alvással töltött idő arra volt jó, hogy kialudja magát. Valójában egész életén át ténykedett, mindig, mindig csinált valamit. Imádta a hegedülést, a gyakorlást, imádta a tanítást. Az utolsó hetekig folyton tevékenykedett. Miután úgy döntött, hogy remegő kézzel és ezzel a bosszantó szédüléssel nem folytatja tovább hivatását, és nem vállal több koncertet, lefeküdt aludni, és rádöbbent, hogy ha a gyakorlás nem is, viszont az alvás nagyon jólesik neki. Mintha akkor aludta volna ki az összes olyan órát, ami az életében elmaradt.

A sok alvás vége az lett, hogy nem ébredt fel többé.

Amikor meghalt, a gyerekei egy márványból kifaragott hegedűt csináltattak a sírjára. Nagyon-nagyon szép volt és különleges, csodájára jártak a gyászolók, akik nem voltak kevesen, egy egész ország, sőt más nemzetek művészei is gyászolták szegényt. Senki sem értette, miért halt meg ilyen furcsán és hirtelen, hiszen nem volt semmi baja, néha elesett, kicsit szédült, igazából egész jól volt az öreg, mondogatták.

– Két hete még koncertezett velem! – mesélte a karmester, aki rázárta az ajtót azon az ominózus estén, amikor a hegedűművész túl sokáig maradt az öltözőben, és már mindenki hazament.

– Hiába, a végzet! – summázta a veje, mások erre a megállapításra helyeselve bólogattak.

Elteltek hetek, hónapok, a lakás üresen állt. A gyerekei kikeresték az értékeket, az ékszereket, eltették a takarékbetétet, a kocsikulcsokat, mindent, amit élete során összegyűjtöttek Zsuzsikával. A hegedűt otthagyták a szekrény tetején, mivel senki sem értett hozzá, nem is tudtak zenélni, és egyébként is az apjuk a Zeneakadémiára hagyta a hangszert. Azt kérte, hogy halála után adják majd bérleménybe tehetséges pályakezdőknek. Ez még évekkel ezelőtt történt. Szokták ezt így a művészek, akiknek felbecsülhetetlen értékű kincsei vannak. Ezt mindenki örömmel fogadta, már meséltem, hogy a hegedűművész szépen elrendezte az örökséget a halála előtt. Szerették őt.

Őszintén szerették, és hogy ne fájjon túlságosan a gyász, a berendezést úgy hagyták, ahogy volt, jégvirágostól, kávézaccostól, élő telefonvonallal együtt. Még azt a kávéscsészét is érintetlenül hagyták, amiből hörpölgette a gőzölgő fekete levest, mikor lemondta a koncertjeit, öregségére hivatkozva.

Egyelőre nem adták el a lakást.

Egy éjszaka a hegedűművész visszament a lakásába. Jólesett neki ez az izgalmas létezés, hogy ott is van, meg nem is, van is teste, meg mégsincs, de mindent érez, érzi a bútorokat, meg tudja mozdítani őket. Élvezte, hogy azt csinál a térben, amit akar, és egy kicsit itt lehet a földön, ami oly sok örömteli pillanatnak a helyszíne volt. Abban a lakásban, ahol Zsuzsikával olyan szép életet éltek.

Igaz, Zsuzsika már régen nem volt az élők sorában.

Körbenézett, és megkereste a hegedűjét. Ott árválkodott a szekrény tetején. Az ő igazi társa, akivel annyi órát töltött el kettesben.

Az egyetlen létező, akinek a lelke – hiszen a hegedűknek lelke van, igaz, fából, a has és a hát között, középen a láb alatt, pár milliméterrel beljebb, pontosabban egy fahenger, ami mint egy oszlop feszül a két fadarab közé, és így tartja meg a két fatestet, és kelti életre a konstrukciót, ez a félcentis pöcök – meg az ő lelke, az a láthatatlan, valahol a szív és a borda tájékán, szó szerint együtt rezonált minden egyes hang megszületésekor, amit a kezeivel kipréselt ebből a fából.

Csodálkozott, hogy senki sem nyúlt hozzá, kicsit meg is sajnálta, hogy magányos lett miatta, hogy így cserbenhagyta, ott porosodik a magasban – méltatlan volt ez az egész.

Levette, lefújta a port, a homályban átszűrődtek a szálló porszemek, talán köhögött is volna, ha még életben lenne. Kinyitotta a tokját, kivette a vonót, a hegedűt, megpengette a húrokat szokás szerint. Megszólaltatta, és szinte földöntúli hangokat hozott ki belőle. A hangok felfelé lebegtek, táncra perdültek, egészen különleges volt azok számára, akik vagy amik hallhatták. Úgy szólt a fadarab, mintha angyalok játszottak volna rajta, mert hát így is volt.

Tényleg egy angyal játszott azon a hegedűn.

A hegedűművész azonban hamar megunta, mesteri hangok sorozatát gyártotta egész életén át, csinálja most már más, gondolta magában. Huncut módon elvágta a vonó szőrzetét ollóval, belevágott az E-húrba, ami a legvékonyabb húr, gyakran előfordul, hogy elszakad, ez nem fog feltűnni senkinek, biztatta magát, és elpakolta a hangszert, visszatette a helyére, arra a helyre, ami most már az övé. A szekrény teteje.

Jégvirágokat lehelt az üvegre, erre az üveg megrepedt, mert ő így akarta, kiszórta a kávézaccot, egy-két tányért lesodort a földre, összetörte az eozin vázát, és még pár értékesebb porcelánt, amit nem vittek el, mert az ő kedvencei voltak. A szerettei ugyanis még erre is gondoltak. De ő bosszankodott, hogy még ezt sem tudták, mennyit érnek, csak ami könnyen pénzzé tehető, azt vitték el. Neki pedig már semmi szüksége ezekre, teljesen hidegen hagyta őt a porcelánok látványa. Élvezettel törte össze őket, rombolt, ez esett jól neki. Kisebb káoszt okozott a világtalan lakásban.

Kirámolta a ruhákat a földre, egyet kiválasztott, egy piros ruhát, Zsuzsikáét, amiben először voltak együtt, illetve akkor már a ruha nem volt Zsuzsikán, amikor az együttlét közelségéhez jutottak, szóval ezt az illatos kelengyét, amit megőrzött tőle, ezt magához szorította, és eltűnt.

Még a porszemek sem hömpölyögtek utána, eltűnt, mint a kámfor, ahogy mondani szokták.

Amikor megérkezett a család a következő napon, értetlenül álltak a betörés láttán. Csak a kis unokának, Marcinak jutott eszébe, és mondta is, hogy itt volt a papa. Kinevették a butuska felnőttek, mert hát természetesen itt volt, és még hegedült is, kár, hogy nem hallotta senki, csak a kivételezettek, hiszen jobban játszott, mint bármikor életében.

Tallián Mariann