A hegedűművész a koncert után az öltözőben azon morfondírozott, mennyire megöregedett, szédül, a keze pedig remeg, és talán jobb lenne befejezni a zenélést…

Így nem jó kimenni a közönség elé. Nem jó bizonytalannak lenni, és elesettnek, és nem jó kiszolgáltatottnak lenni, mert hát elveszik a zenélés öröme, ha csak arra koncentrál, hogy ne szédüljön, ne remegjen, ne rontsa el a ritmust, ne hagyjon ki ütemeket, elveszik az az önfeledtség, amivel végigjátszotta ezt az ötven évet. Szeretne még zenélni, de a test valahogy feladja, nem engedi tovább. Hiszen annyi nyűgje van. Sokszor elesik mostanában. Megint teljesen fel van törve a térde. Ez is nyilván ettől a szédüléstől van, vagy pedig a remegéstől; hiába, megöregedett, be kell látni, csak hát, ugye a hegedű. Egyedül van, magányos is, igaz, itt vannak a gyerekei, az unokái, de az mégsem ugyanaz, mint annak idején Zsuzsikával. És ekkor, amikor a feleségére gondolt, rögtön az jutott eszébe, hogy itt van neki ez a hegedű, az igazi örök társa, hiszen annyi órát eltöltött vele naponta. Még a legrosszabb időkben, betegen is legalább három órát gyakorolt egy nap. Fénykorában 8-10 órákat. Szinte több időt töltött el vele, mint Zsuzsikával. De a hegedű is megérdemli, hogy úgy játszanak rajta, hogy a legfényesebben tudjon szólni, hogy igazán kiteljesedjen. Mint amikor a nagy termekben játszott, önfeledten.

Vett egy nagy levegőt, és elkezdte elpakolni a hangszert. Nem érzett semmit, nem érezte, hogy valami nagy dolgot tesz, valami különlegeset. Azt tette, amit kell. Utoljára elteszi, elpakolja a hegedűt. Talán utoljára, talán nem. De az biztos, hogy valahogy a vége fele van ez az egész dolog.

A továbbiakban nagyon komótosan mozgott, kimérten és finoman nyúlt a hangszeréhez, annak ellenére, hogy ezeknek a mozdulatoknak a rituáléja mindennapos volt. Megfogta a vonót, leeresztette a szőrt, behelyezte a vonónak kialakított bemélyedésbe, a hegedűtokba. Ráemelte a reteszt, ami arra szolgált, hogy megtartsa a vonót. Levette a párnát, ami a vállán szilárdan fogja a hegedűt, és betette a megfelelő helyre a tokba. Megfogta a hangszert a nyakánál, és a bal keze ujjaival, amivel a hegedűnyakat tartotta, megpengette, mint mindig, mielőtt eltette. Finoman, óvatosan belehelyezte a hegedű formájú vályatba, a tépőzárat ráhajtotta, ez arra szolgált, hogy ne ütődjön a hegedű cipelés közben. Értékes hangszer, vigyázni kell rá. Aztán becsukta a hegedűtok fedelét, ráhúzta a zipzárt, a védőtokra szintén. A dupla zipzárazás megtörtént.

– A hegedű elpakolva! – pipálta ki magában.

Hosszasan ált a tükör előtt, idegesítette, hogy nem látja magát rendesen a tükörben, mert ahogy már megbeszéltük, szédült, ezért a tükörképe minduntalan elmozdult. Legalább egy percre, óhajtotta, mégiscsak, lehet, hogy utoljára áll ebben az öltözőben, mégiscsak jó lenne elbúcsúzni ettől a látványtól. Ettől a változékony testtől, ami most már mindenhol fáj.

Fogta a hegedűtokot, a kottákat betette a kottatartó táskába, vállára akasztotta, és kisétált. Teljesen sötét volt.

– Hahó, hahó! – kiabált. Nem hallott semmit. – Jézusom! Mi az, már eltemettek? – nevetett fel magában.

Kicsit megijedt, mert senki sem válaszolt. De aztán egy idő után többen is szaladtak felé, felkapcsolták a villanyt, kinyitották az ajtót, hiszen a portás a kamerát figyelve észrevette, hogy valaki botorkál és kiabál a sötétben, még szerencse! Nagy bocsánatkérés közepette kiengedték az öltöző folyosóját záró ajtón. De hát ő is kellőképpen exkuzálta magát, hiszen tulajdonképpen ő volt a hibás, ő nem indult el időben, a koncert után. Mindenki azt hitte, már elment a művész úr, miért ücsörögne a szobájában egyedül? Kiengedték, lement a parkolóba, beült az autójába, a hegedűt a hátsó ülésekre dobta. Beindította a motort, nagyon megkönnyebbült. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha nem is kellene többet idejönni, ha nem neki kellene lemondania a felkéréseket. Szükség van rá, folyton hívják, mindenki nyúzza, mindenki beszélgetni akar, riportot készíteni, azt akarják, hogy tanítson, játsszon, de ő már nem akart. A teste már nem végezte el a megfelelő szolgálatot, hogy azt a munkát ellássa, amire hivatott.

Ezekkel a gondolatokkal hajtott haza. A ház előtt megállt, kiszállt az autóból, és bement a házba. Még villanyt sem kapcsolt, se éhes, se fáradt nem volt. Ledőlt a kanapéra. Ahhoz se volt kedve, hogy felmenjen az emeletre a hálószobába. Érthető! Úgy tűnt, ennek az életnek, a hegedűművész életnek vége van. Hiába gyakorolt olyan sok éven át, a test feladta a szolgálatot. Ezekbe a gondolatokba beleszundított. Elfáradt esténként, főleg egy koncert után hamar elaludt, nem kellett se bor, se altató. Ledőlt, és már aludt is, így történt ez most is.

Másnap reggel felkelt, furán érezte magát. Tulajdonképpen nem történt semmi, csak eszébe jutott, hogy kinn hagyta a kocsiban a hegedűt. Ami azért volt érdekes, mert, ahogy már mondtam, egy életen át társa volt a hangszer. Olyan ez, mintha valaki a feleségét hagyta volna kint a kocsiban, vagy a gyerekét. Ez nem fordul elő az emberekkel, de vele most igen, és ez megint olyasmi volt, amiről azt gondolta, nem helyénvaló.

Gyorsan kiszaladt a kocsiba, behozta az átfagyott hegedűt.

– Jóisten! Ezt most biztosan el kell vinni a hangszerészhez! – kapott a fejéhez.

De aztán rájött, hogy tulajdonképpen úgy is abba akarta hagyni a muzsikálást. Feltette a szekrény tetejére a hegedűt, leült a telefon mellé, és egy csésze finom, gőzölgő kávé mellett feljegyzetelte azokat a telefonszámokat, amiket fel kellett hívni ahhoz, hogy lemondja a következő évi koncertjeit. Gyorsan összeszámolta, hogy ez körülbelül mennyi veszteséggel jár. Persze, ez nem volt olyan nagy probléma, hiszen rengeteg megtakarított pénze volt. Azért mégiscsak átfutott a fejében a gondolat, hogy bizony, ez nem kevés! De nem bánta, úgy volt vele, hogy minden, amit megkeresett, a gyerekeké lesz, neki már nincs szüksége semmire, végre pihenhet és olvashat, és elnézi majd délutánonként gyakorlás helyett a hóvirágokat az üvegtáblákon.

Aztán megint ledőlt egy kicsit, majd kisétált a konyhába ebédelni, délután újra megpihent. Estefele elkezdett telefonálgatni, hosszas, órákig tartó beszélgetésekbe bonyolódott, és ez így ment egy héten keresztül, mire végre valahogy el tudta fogadtatni a környezetével, hogy márpedig abba fogja hagyni a hegedülést. Aztán két hét múlva már tulajdonképpen fel se kelt az ágyból, mert annyira álmos és fáradt lett ettől, és úgy gondolta, nem akar se jégvirágot nézni, se olvasni, a legjobb dolog inkább aludni. Az a legjobb érzés. Az alvás, hogyha mindig alszik, és fel sem kel.

És akkor jöttek az unokák. A gyerekei. Azt mondták, jól döntött, hogy nem hegedül többet, hát most végre gyakrabban lehetnek együtt. Így örömködtek. A hegedűművész füllentett, nem is keveset, mert valamiért ez a gondolat nem esett jól igazán, fura módon. Most először nem örült ennek a sok látogatásnak. A magánynak örült, és annak, hogy nem kell a következő koncertre gondolnia.

Tallián Mariann