Felzúgott a taps. Meghajolt. Körbenézett, kezet rázott az első hegedűssel. Szélesre tárta két kezét. Még egyszer meghajolt. Ahogy felemelte a jobb kezét, a hegedű és a vonó meglendült a levegőben.

Nagy léptekkel kiment az öltözőbe, s leült a székre.

Tükörbe nézett. Kereste azt a szempárt, amit olyan jól ismert. De nem találta, a tükörkép mindig elmozdult. Keringett körülötte a föld. Szédült. A szempár és az ő tekintete kergetőzni kezdett. Látni akarta azt a valószerűtlenül kék színt a szivárványhártyán. Látni akarta a szemöldököt. Az ajka felett a bajszát. A megereszkedett nyakán a ráncokat. Ősz hajszálait, amik kikandikáltak a festett haj mögül. Látni akarta, de nem látta. Mert, ahogy már mondtam, minduntalan elindult a körbe-körbe forgás, és elmozdult minden, ami eddig a helyén volt.

Vett egy nagy levegőt, letette az öltözőasztalra a hegedűt és a vonót. Két kezét a térdére tette.

– Művész úr! Zúg a taps, kérem. Jöjjön a színpadra – mondta egy kedves, fiatal, miniszoknyás hölgy tűsarkú cipőben, és kiintett a pódiumterem felé.

Felpattant, fogta a hegedűjét, vonóját, ment. Ez volt a dolga. Tette a dolgát. Ugyanúgy, mint az elmúlt 50 évben mindig. Örült a tapsnak. Kiment, meghajolt. A taps nem akart szűnni. Egyértelmű volt, hogy ráadást kíván a közönség. Fölemelte a hegedűt, az állához illesztette. Jobb kezével a vonót emelte, és rázendített Bach G-moll Allemande-jára. Ha nem játszotta el ezerszer élete során, akkor egyszer se. Ez volt a kedvenc darabja a repertoárjából tinédzser kora óta. Már akkor is úgy érezte, hogy Bach az a zeneszerző, aki mindenkinél többet tud a zenéről, a legnagyobb komponista, aki valaha létezett, és akit nem lehet felülmúlni. Ez szent meggyőződése volt, ezért nagyon gyakran játszott Bach szonátáiból szólóműveket, ráadásként.

Csak ez a szédülés nem akart elmúlni. Kicsit rátört a pánikroham is, elkezdett izzadni. Érezte, hogy gyöngyözik a homloka. És mi van, hogyha a szédülés miatt megremeg a vonó, hopp már meg is remegett. Vagy nagyobb baj történik. Elájul, például.

Valahogy elkezdett egy másik síkon is létezni. Zenélés közben. Mintha kilépett volna a testéből, és kívülről nézte volna magát. Ahogy húzza a vonót, játszik nagy beleéléssel… játszott, játszott, de igazából már ott sem volt. Élvezte ezt a kettősséget.

Ahogy vége lett a zenének, meghajolt, újból felzúgott a taps, kicsit elmosolyodott. Profi vagyok, gondolta magában. Sokszor volt már ilyen dekoncentrált az utóbbi években. Nem tudott odafigyelni, de mindig, mindig el tudta játszani a darabot. Legfeljebb kicsit eltévesztette, de visszatért a megfelelő ritmusba. Nagy memóriazavar sosem történt.

Nyugodtan kiment, ugyanúgy, mint az előbb, belépett az öltözőbe, szépen letette a hegedűt, vonót, leült, kereste a szempárt, a tekintetét, a sajátját. De nem találta, és ez azért nyugtalanítólag hatott rá.

Egy óra múlva kelt fel a székből. Egész addig mit csinált? Igazából nem lehet elmondani. Hallgatta a közönség morajlását, hallgatta a tűsarkak kopogását az öltöző előtt. Közben bejött a koncertmester, gratulált, bejött a karmester, gratulált, megölelgették egymást. Egész idő alatt, míg ezek történtek, amik 50 éve mindig ugyanúgy történnek, az motoszkált benne, miért nem múlik el a szédülés? Ez nagyon aggasztotta.

Amint elment a sokaság, teljesen egyedül maradt. Még egy óra eltelt, így ült ott mozdulatlanul. Most már senki nem zavarta. Hallotta, hogy lekapcsolják a villanyt a koncertteremben, összepakolnak, a székekre ráhúzzák a védőhuzatot. Elbúcsúznak egymástól a fiatal diákok, jegyszedők.

Eszébe jutott, mi van, ha nem veszik észre, hogy itt maradt? De hát ez lehetetlen, gondolta, egészen biztos benne, hogy be fognak nézni, nem maradt-e itt egy zenész, vagy éppenséggel ő, a ma esti koncert sztárja.

Az öltözőjében ült, két kezét az ölébe ejtve. Izzadt a homloka. Kereste a tekintetet, nem találta. Egyenként számba vette testének mindent részletét, egészen a lábujjától kezdve. A talpát is, a vádliját, a combokat, térdet, mint egy jó relaxálás alatt. Végig számba vette minden izmát. Gondolta, talán ezzel a megnyugtató, koncentrált lazítással majd helyreáll a szédülés.

Azon gondolkodott, hogy miért ismétlődik az utóbbi időben olyan sokszor ez a hirtelen rosszullét, remegés, izzadás, szédülés? Vajon van-e valamilyen probléma, ha igen, akkor mi az? Pszichés? Vagy testi betegség? Nem jött rá mindenesetre. Azt már többször észrevette, hogy kicsit remeg a keze. Igen, ez fontos momentum volt. Az öregségi foltok is mind előjöttek már a kezén, végig, egészen a könyökéig tarkították barna foltok a fehér bőrét. Az arcán is egyre több volt, kicsit kopaszodott is már, szóval mindenképpen fel kell jegyezni, hogy az öregedés tünetei feltűnően jelentkeztek rajta. Hát ezt megszokta, gondolta, vagy legalábbis igyekezett megszokni, de hát vannak dolgok, hiába igyekszik az ember, amiket nem képes tolerálni. Ilyenek voltak ezek az öregségi foltok. Meg néha elfogta a remegés akkor is, amikor fogta az unokája kezét, vagy amikor felszelte a hagymát a leveshez a vasárnapi főzés során. Egyedül élt, a felesége már régen meghalt, ezért megtanult levest főzni. Na, és amikor a hagymát szelte, többször érezte már, hogy megremeg a keze. Nem volt jó érzés, hegedűművész lévén, nem volt helyénvaló a kézremegés.

Kénytelen volt belátni, az utóbbi években tapasztalt fizikai tünetek arra fogják kényszeríteni, hogy abbahagyja a hegedülést. A remegés, a szédülés nem múlik, ez egyértelmű. Tegnap megmondta az orvos, erre nincs gyógyszer. Ezek az öregedéssel járnak. Lehet rá szedni ezt-azt, de valójában csak enyhítik a tüneteket. Teljesen már sosem fog elmúlni.

– Ezzel együtt kell élni – mondta az orvos, és elfordult.

Neki ritkán fordítottak hátat, ezt meg kell jegyezni. Híres ember volt, a tiszteletet mindig maximálisan megkapta. Hiába, én már nem számítok, kijöttem a formából, gondolta magában.

Tallián Mariann