Elmúlt korok remekművei között lapozgatva elém került egy kép, Nicolas Poussin (1594–1665) normandiai születésű mester munkája, aki a klasszicizmusba hajló barokk kori francia festészet legismertebb alakja mind a mai napig, és aki kezdeti, kevésbé sikeres római indulása után XIII. Lajos király meghívására mennyiségében és méreteiben is tekintélyes megbízatások ígéretével Párizsba hívatva fényes fogadtatásban részesült. Ám csalódott, az udvari intrikák hamarosan Rómáig kergették vissza, ahol igazi művészete az itáliai ég azúrkékje alatt teljesedett ki, mitológiai és bibliai jeleneteket, valamint a mediterrán táj andalító fényekben fürdő szépségeit idézve megkapó vásznaira. A szóban forgó műalkotás néhány éve Budapesten is látható volt a Szépművészeti Múzeum Louvre-ból kölcsönkapott kiállítási darabjaként, címe: Árkádiai pásztorok, készült 1637-ben, 87×120 centiméteres méretben. A mester egyik emblematikus műve. A téma megjelenése Vergilius eklogákban rögzített költészetéig nyúlik vissza, utalásként az antik pásztori élet nyugalmas, erkölcsös hagyományaira, egy utópisztikus és áhított aranykor megtestesült idézeteként. A képen idilli, ligetes mitológiai tájban betűzik római pásztorok egy múzsának is vélhető nő társaságában ókori, mohos kőszarkofág időette, elmosódott betűvéseteit: „ET. IN. ARCADIA. EGO!”

Nos, ennek a képnek van egy érdekes magyar vonzata is, mégpedig Csokonai Vitéz Mihály nevéhez kapcsolhatón. Ugyanis a költő halálakor – amikor Kölcsey és Kazinczy is elkísérte utolsó útjára Debrecenben, a Hatvan utcai temetőbe –, máris felvetődött egy méltó emlékmű elkészítésének terve, amit viszont csak jóval később, 1836-ban állítottak fel. Az emlékmű formájára vonatkoztatva is, de főként a tervezett szöveg tartalma körül feszült polemikus hangulat alakult ki, ami végül Árkádia-perként híresült el Kazinczy és Debrecen város hivatalos képviselői között. Kazinczy, saját javaslata szerint egy – a maradandóságot szimbolizáló – klasszicista stílusú gúla alakú építményt látott volna szívesen, a következő felirattal: „CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYNAK HAMVAI, SZÜLETETT 1773. NOVEMB. 17-D, MEGHOLT 1805. JANUÁR 28-D. ARKÁDIÁBAN. ÉLTEM. ÉN. IS!” A szöveg zárómondata a Poussin-képen olvasható szarkofág feliratát veszi át, magyar fordításban. Kazinczy ezzel arra szándékozott utalni, hogy Csokonai a költészet Múzsáinak fenntartott idillikus helyen élt szimbolikus értelemben, ott lett naggyá és ott alkotott. Ámde ellenfelei a pasztorál hangulatban csupán a prózai, paraszti egyszerűséget vélték felismerni, egy marha- és számárlegelő mindennapi környezetét, ezért lett belőle felforrt vita és a végkifejlet végül nem Kazinczy javára dőlt el. Az író egyik vitairatában ezt nyilatkozta:

„Arkádia, igenis marhalegelő tartomány volt, és éppen azért, minthogy az volt, ottan virágzottak a múzsák mesterségei leginkább. […] Ezen értelemben veszi a szót Schiller is ritka szépségű dalában: Auch ich war in Arkadien geboren, stb. Arkádiában élni tehát – és a márvány szavai szerént az: – ARKÁDIÁBAN. ÉLTEM. ÉN. IS! – nem jelent egyebet, mint ezt: »Egyike voltam hazám kedvelt énekeseinek én is, s boldog életet éltem a mesterség szép régiójában.« Tudva van azok előtt, akik a festés mesterségébe bé vannak avatva, hogy Poussin Miklós (régen elholt francia születésű táj és históriai festő), egy gyönyörű vidéken egy szarkofágust festett ezen feljülírással: ET. IN. ARCADIA. EGO! […] Én a gondolatot a Poussin képéről vettem, s Cserei barátom javallotta választásomat. […]Az értelmes olvasó századok múlva is fogja érteni, ha odajut, hogy ott a múzsák felkentje fekszik, nem valamely isonymus Csokonai Vitéz Mihály. A többi kritikája ennek a szent és csalhatatlan városnak nem érdemli a megcáfolást; kétségeit fejtegesse meg magának, ha tetszik. […]

Széphalom, Abaujban éppen szélén Zemplénynek, Sátoraljaújhelyhez egyórányira, szeptemberben, 1806. K[azinczy] F[erenc].”

És a nyelvújítás vezéralakjának tanácsát nem fogadták meg. Elvetették. Az emlékmű más lett, amit Kazinczy már nem láthatott. 1836 nyarán egy négyszögletű kőtalapzatra 75 mázsás vasból, az Ungvár melletti Túrjaremete vashámorában öntött piramis alakú emléket állítottak, amelyen két felirat olvasható; a fő oldalon, Kazinczy javaslata helyett ez áll: „CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY SZÜLETETT 1773. DEBRECZENBEN MEG-HÓLT 1805. HAZAFIAI EMELTÉK 1836.” és másik oldalon egy idézet a költőtől, így!: „a Múzsáknak szózatja A Sírt ismegrázkodtatja s életet fuval bele:”

S talán nem is lehetne effajta gondolatokat lezárni anélkül, hogy bár utalás ne volna egy valódi múzsa, az örökkön szeretett Lilla (Vajda Julianna) sírjára is, igaz, Debrecentől távol, lélekvonalban viszont közel, olyan közel, ahol a lelkek akár össze is érhetnek estéli harangkonduláskor, Dunaalmás réti vadvirágokban tarkálló, csendes temetőjének domboldalán, a költő reményektől búcsúzó szavaival:

Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Árkossy István