Én sokat meséltem a gyerekeimnek; eleinte könyvekből olvastam fel, vagy együtt nézegettük, olvastuk őket, később ők lefeküdtek szépen, én meg olvastam, amíg bírtam, bírták.

De egy idő után elfogyott az olvasnivaló: a remek Marék Veronikák, a cuki Berg Juditok (Maszat!), Bálint Ágnesek, Janikovszky Évák, Fodor Sándorok, Veress Zoltánok, Bajor Andorok, Hervay Gizellák, Erwin Moserek, René Goscinnyk – sőt, a Bartos Erikák is (akire mindenki húzza az orrát, pedig pont olyan érvényesek, mint bármi más: ha egy gyereknek örömet okoz a Bogyó és Babóca vagy az Anna, Peti, Gergő, nem hiszem, hogy egy felnőttnek joga van ezt elvenni tőle).

És akkor ottmaradtam mesélnivaló nélkül: viszont a gyerekek… várták.

Szerencse a szerencsétlenségben, vagyis inkább szerencsétlenség a szerencsétlenségben, hogy éppen ekkor történt a következő eset: a lányom négyéves volt, a fiam másfél, és levittem őket a játszótérre. Arról, hogy mi folyik a játszótereken, Maros Andrásnál szellemesebben nem írt – és nem is fog írni – soha senki (Játszótéri pillanatok – ha még nem olvasták, sürgősen pótolják), úgyhogy itt csak jelzésértékkel mondom: az anyukák ásítoztak, az apukák az anyukákat lesték, a gyerekek vígan püfölték egymást, és homokot szórtak mindennemű fejekre, amit csak elértek. Én persze figyeltem, és anyukákat sem stíröltem (ponfix a feleségemmel távbeszéltem ugyanis), így egy kicsit mégsem figyeltem, és mikor letettem a kágyilót, könnyes szemmel totyogott oda a fiam.

Mielőtt elsírta a szíve bánatját, el kell mondanom, hogy a nővére mindig vigyázott rá: már nagy volt, négyéves, és igen nagy gonddal pesztrálta, igazgatta a totyigyerek lépteit, néha cukin akkor is, ha ő nem akarta (mármint a fiam, szerepeljenek itt névvel: Zselyke és Marci). De most nem volt érkezése, mert egy dömpert kellett tolnia végig az udvaron nagy hévvel, és így történhetett a probléma. Szóval odatotyog az én szőke, kékszemű, ártatlan, kb. húszhónapos kisfiam elém, és azt mondja könnyes szemmel:

– Szája… ejvette… japát!

Azaz gyerekül nem beszélők kedvéért: Sára elvette a lapátot, márminthogytudniillik a Marci szép kis zöld lapátját vette el a Sára, mely lapátnak komoly rendeltetése volt, mégpedig a homok Marci által való ide-oda pakolása. Zselykének is volt japátja, neki piros, az most dömperezett.

Hát így. Mutassanak nekem egy apát, aki ilyenkor nem gerjed oroszláni haragra, hogy ti. bántják az ő drága gyermekét. Bizony, mégpedig egy Sára. Egy Sája.

Sáráról tudni kell, hogy már hatéves volt, igazi kis díjbirkózó maffiózókislány, combnyi karokkal és egyáltalán, izmosságba olvadó dundisággal. Anyja, apja szintén jelen volt, hasonló kaliberrel, így az első indulatból felbukkanó késztetés, miszerint fogjam meg Sáját, és vessem a mókuszok ejé, sajnos végrehajthatatlan volt. (Őszinte leszek: Sára mamája egymaga elbírt volna velem, ha egyszerűen csak: rám ül.)

Így hát mit tehettem, fogtam a gyermekeimet, és sírva-ríva hazamentünk, de persze mikor a dagi ősök nem látták, azért a Sára kezéből – hát mit mondjak – ki lett csavarva a zöld lapátunk, mert mi sem lopjuk sem a lapot, sem a lapátot, kérem.

Mentünk hazafelé, és mérgesen és panaszkodva és könnyek között szidtuk Sárát; Zselyke, szegény, még kissé hibásnak is érezte magát, amiért nem volt jelen, én még nála is hibásabbnak, szóval jól felhúztuk egymást.

Hazaérve fürdetés, majd vacsora és fekvés következett… de a sárai trauma nem múlt.

Úgyhogy aznap meseolvasás helyett mesemondás következett.

Bizony, Sáráról szólt a mese.

És utána még nagyon sok estén keresztül szólt róla mese.

Szegény Sára… ha tudta volna, mi minden történt vele e történetekben…

Mert hát bizony Sárával… t ö r t é n t e k   d o l g o k.

Elmondanám itt, hogy micsoda, de sajnos akkor meg kellene ölnöm Önöket.

Annyit azért elárulhatok, hogy ezekben a történetekben Sára valahogy mindig pórul járt. Többnyire elrontott valamit… amiért megszidták… vagy kiöntött ezt-azt… amit fel kellett törölnie… bizony… vagy levert emezt-amazt, amiért, hát… jaj istenkém: esmenn megszidták. Egyszer olyan csúnya dolgot is csinált, hogy az anyukája kénytelen volt kicsikét elfenekelni. (Ezt módfelett élvezték a gyerekek, mert nem tudták, mi az elfenekelés, de vicces volt a szó, és mikor elmondtam, mit takar, vérbe borult a kis szemük, és követelték, hogy mindenért legyen elfenekelve a Sára. Mit tagadjam, e l   l e t t.)

Szegény Sárának nem volt onnan kezdve könnyű élete. Mindig mindenhol lemaradt… megszégyenült… ha futóverseny volt vagy focizás: Marci legyőzte. Ha énekeltek vagy fára másztak: Zselyke döngölte földbe a kis büdöset. Egyebek mellett mert dagadt volt szegény: bizony, nem píszískedtünk – testszégyenítettünk. (Ez a minimum az elvett zöldért.) És hogy, hogy nem, de mindig volt nála egy japát. Olyan volt ugyanis ez a Sára, hogy a lapátja nélkül ki se ment az ajtón. Pont olyan volt, mint nálunkfelé a székely a bicskájával. Pontosabban a bicskája nélkül. És tudom, hogy nem fogják elhinni, de ezt a bizonyos japátot minden epizódban elvette Sárától v a l a k i: általában vagy egy Zselyke, vagy egy Marci nevű f ő h ő s. Bezony. Olyan eset nem volt, hogy ő a lapátjával menjen haza! (Másnap persze megint volt neki, de csak mert az apukája, az a dagadt: lapátgyáros volt. Jézusmária, szinte kommunistát neveltem a gyerekeimből, jövök rá most… ahogy azok utálták a gyárosokat!)

Hát így történt. Írtam aztán egy kötetnyi mesét, persze nem Sárásat és lapátosat, mert azok elég egyformák voltak (de kitűnő fájdalomcsillapító hatásuk volt!), hanem míveseket, amelyekben megváltoztatott néven Zselyke és Marci szerepelnek. Most már elég idő eltelt, hogy elkezdjem kiadásra előkészíteni őket – és hát éppen ez történik, keziccsókolom.