Biztosan megesett már sokakkal, hogy elege lett az esőből, nekem egyszer annyira, hogy szóltam az egyik kívánságműsor vezetőjének: amennyiben valaki az Add már, uram, az esőt! című dalt kéri, ne játsszák le a rádióban. Komolyan gondoltam, amikor három hétig minden nap esett, nem is kevés. Olyan is előfordult, hogy azért imádkoztam, legalább egy kis zápor legyen, mert a föld betonkeményre száradt, és haldokolt minden növény. Persze más volt a viszonyom az esővel, amikor nem kertészkedtem, a panelban az eső mindig rossz, hiszen csak annyit érzékeltem belőle, hogy sáros lesz a cipőm, ha valahová menni kell. Különösebben tétje sem volt, többnyire csak a látványa tetszett.

A korom is változtatott az eső iránti érzéseimen. Kisgyermekként nagyon szerettem beleugrani a tócsába, állni az esőben, és hallgatni, hogyan koppannak a cseppek az esernyőn, hogyan csöppennek bele a meglévő tócsákba, s válnak maguk is tócsává. Tinikoromban nem szerettem az esőt, mert nem lehetett szerelmesen andalogni, főként az őszi esőben, sem a parkban üldögélni. Amikor felnőttem, már csak bosszantott a borús idő, de nagyon jókat tudtam aludni nyitott ablak mellett az eső hangjára.

Amióta kertet művelek, fontos lett az eső. Még most is szívesen nézem a cseppeket, ha lecsordulnak a vonatablakon, azt is szeretem, amikor felfrissíti a levegőt a zápor – de most életadó lett a víz. A mindennapi locsolás nem kis munka, anélkül pedig hiába vár jó termést az ember. Amikor esik, arra gondolok, milyen jó, hogy nem kell locsolni. Persze ha túl sok esik, hatalmas kárt tud okozni, volt már benne részem, de a szárazság is épp akkora bajt hozhat.

Naponta hallhatjuk a közhelyet, hogy örülni kell az esőnek, mert, ha nem örülünk, akkor is esik, s ebben a mondatban valójában nem az esőről, hanem az örömről van szó – gyakran mégsem tudunk örülni. Végig sem gondoljuk, milyen tragédiát okozna a mezőgazdaságban, ha nem esne az eső, arra meg végképp nem, hogy anyagilag ezt mindenki megérezné, hiszen az időjárás szeszélyessége nagyon gyakran megemeli a megtermelt zöldségek, gyümölcsök piaci és bolti árát.

A minap vonaton utaztam, s egy könyvet olvasva, lehúzott vonatablak mellett egészen elfelejtettem a körülöttem lévő világot. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ázok, de nem is kicsit. Mire bezártam az ablakot, úgy néztem ki, mint aki esernyő nélkül álldogált az esőben. Nagyot kacagtam magamon, az útitársam meg rajtam. Így esett, hogy megáztam a vonaton. Amikor leszálltam a vonatról, megkérdeztem egy bácsit, hogy nagy eső volt-e, a bácsi rám förmedt, mint aki a világra haragszik, mert volt, s ő háromszor ázott meg. Először el akartam neki mondani, hogy én csak egyszer, s azt vonaton ülve tettem, de nem bírtam ki nevetés nélkül, úgyhogy nem mondtam inkább semmit. Be kellett látnom, ő épp más viszonyban van az esővel, olyanban, amilyenben én voltam tinikoromban.

A fák az udvaromban nagy mélyeket sóhajtanak, a fű vidáman zöldül, és minden virág fürdőzik épp, én pedig kinyitom az ablakot, és csodálom a régi ismerőst: az esőt.

Lőrincz P. Gabriella