Tévénézés? Soha! Nincs is tévénk! Nálunk a család esténként leül a kanapéra, a gyerek Márait olvas, mi meg Tolsztojt, esetleg Jókait. Hogy a gyerek csak ötéves? Na és? Most arra célzol, hogy hazudok? Pedig igaz, faljuk a könyveket! Gyere, Rozi, mondd meg nekik, hogy műveltek vagyunk!

Olvasottak vagyunk, és mindig igazat mondunk, esetleg azt, amit mondani illik jobb társaságban. Az pedig az, hogy mi igenis olvasunk. Nemrég csináltam egy mini közvéleménykutatást közvetlen környezetemben. Harminc év alattiakat kérdeztem arról, mit olvasnak. Egyetemistákról beszélek, vagy már diplomás fiatalokról, akik egybehangzóan állították, nem telik el úgy hét, hogy ne lenne szépirodalom a kezükben. Arra a beugratós kérdésre, hogy na jó, de éppen most mit olvasol?, már többen is csak dadogtak. Az eszesebbje legalább kapásból rávágta azt a könyvet, ami először eszébe jutott, mert mondjuk tegnap éppen azt látta a kirakatban, de a többség nem tudott mit válaszolni. Ha a kis kutatásom eredményét komolyan venném, arra a megállapításra kellene jutnom, hogy a harminc év alattiak mindegyike rendszeresen olvas, ám komoly amnéziával küzd, mert huszonnégy órára visszamenőleg sem emlékszik a kötet címére meg a tartalmára.

Bevallom, hiszek a csodákban, bízom benne, hogy kicsi lépésekkel is jobbá tehető a világunk. Igen, talán bolond és naiv is vagyok, de ha olvasásról van szó, szinte mindent megtennék, hogy változzon a jelenlegi siralmas helyzet. A családi elbeszélések szerint négyéves voltam, amikor megtanultam olvasni. Első önálló könyvélményem Vackor, a kölyökmackó volt. Ültem az ágyamban és böngésztem a sorokat. Azt hiszem, emlékszem erre a pillanatra, ezekre a meghitt órákra. Gyerekként felépítettem saját világomat ezekből a történetekből, s tagadhatatlanul jórészt ezek alakították ki életszemléletemet, személyiségemet. Lehet vitatkozni, jól sikerült-e vagy sem. Egy biztos, ragadt rám valami, s nem csupán a televízióból vagy az internetről rám zúduló információ, aminek jelentős része szemét.

Mini felmérésem során az is egyértelművé vált számomra, hogy a fiatalok zöme a közösségi médiában megjelenő rövid videókból tájékozódik. Azokat még a hiperaktív gyerek is hajlandó megnézni, s többnyire megjegyzi, amit lát, aztán elmeséli iskolatársainak, barátainak. Így osztja az igét.

Király Farkas barátommal gondoltunk egy nagyot, s elhatároztuk, ott ragadjuk meg a fiatalokat, ahol a legérzékenyebb pontot találjuk, vagyis a videópórázuknál. Kidolgoztunk egy programot, amelynek célja olvasóvá tenni a most még csak TikTok-videókat pörgető gyerekeket is. Úgy döntöttünk, megmutatjuk nekik az irodalmat vágatlanul. Költőket, írókat, valamint az ő műveiket tesszük közzé saját irodalmi portálunkon rövid videókban. Bevallom, mindezt csupán csalinak szánjuk. Bízunk benne, hogy akik a kisfilmeken keresztül közelebb kerülnek a kortárs irodalom művelőihez, azok előbb-utóbb kíváncsiak lesznek a műveikre is, és azokat maguk emelik majd le a könyvespolcról. Aztán jöhet a következő lépés: elcsalni őket az irodalmi rendezvényekre – talán megértik, hogy ez is lehet jó buli meg trendi. Tovább megyek: terveink között rendhagyó irodalomórák is szerepelnek, amelyeket kortárs íróink, költőink tartanának általános és középiskolákban, az előadásokat pedig szintén videóra vennénk és közzétennénk. Szándékunk szerint ezek a kisfilmek szintén feltüzelik majd az olvasás iránti vágyat.

Kergetem az álmaimat, ilyen vagyok. Ha kell, lehozom a csillagokat is az égről, mindet porrá zúzom, belemártom a tollam hegyét és történeteket írok vele rólatok, nektek – mert mindenki megérdemel egy saját mesét.

Döme Barbara