Az érzékenyítés szó mostanában egyre divatosabbá vált, ahogy arra múlt pénteki tárcájában Király Farkas is rámutatott. Ha a mindent tudó wikipédiát hívjuk segítségül a fogalom kutatásához, akkor ezek a mondatok tárulnak elénk először: „Érzékenyítésnek nevezhetjük mindazt a tudatos vagy tudattalan, tervezett vagy spontán befolyásolást, nevelést, mely attitűdalakító hatásával odafigyelésre, empátiára és a »normálistól«, a megszokottól való eltérés elfogadására nevel. Így tehát az érzékenyítés bármilyen fizikai vagy szellemi károsodás, külső jegyekben tükröződő, mások számára látható eltérés (legyen az akár bőr-, vagy hajszín) vagy egy állandó, megváltozhatatlan állapot, helyzet elfogadására nevel, valamilyen katarzis élmény által.”

Bennem igen kellemetlen érzést, dühöt vált ki ez a szó. Egy határon túli irodalmakról szóló rendhagyó irodalomóra miatt néztem mégis utána. Megkértek, hogy a trianoni évforduló miatt – a kárpátaljai irodalom bemutatása mellett – kicsit beszéljek a kárpátaljai helyzetről. Ezt követően pedig teljes jó szándékkal mondta egy tanárnő, hogy kell a gyerekeknek az ilyen érzékenyítés. Szíven döfött a mondat, sokat forgattam a gondolataim között, de nem tudtam elfogadni. A magam részéről először a mostanában olyan sokat vitatott egyneműek viszonyát illetően hallottam, olvastam ezt a szót először. Valójában ez a téma engem sosem zavart, sosem érdekelt, teljességgel magánügynek tartom, hogy ki kibe szerelmes, vagy kivel él együtt. Nekem keresztyén emberként erről megvan a saját véleményem, ami épp annyira nem tartozik másra. Később, utánaolvasva, láttam, hogy korábban a valamilyen fogyatékkal élők elfogadtatását, a nekik való segítésre nevelést jelezték ezzel a fogalommal. Ritka szó, azt hiszem, legalább is a köznyelvben, de talán az irodalmi nyelvezetben is. Érzékenyíteni kell. – Önmagában az, hogy valamit kell csinálni, számomra eléggé taszító dolog, az pedig, hogy nem rávilágítunk, nem bemutatunk, hanem rájátszunk egy érzelemre, kissé erőszakosnak tűnik. Meglehet, én vagyok csak érzékeny bizonyos szavakra, talán másnak meg sem fordul a fejében ilyesmi. Számomra azonban mindig furcsa volt a bizonyos helyzetek miatti siránkozás. Akkor sem szerettem, ha mint fogyatékos gyermek anyjaként, vagy kárpátaljai magyarként kellett megnyilvánulnom. Továbbra sem szeretem. Helyzetek vannak, állapotok, amit az ember akkori állapotához képest a lehető legjobb tudása szerint kell megoldjon. Úgy hiszem, a nemzetünk másutt élő részeinek bemutatását, egy fogyatékkal élő helyzetét, a nemi, faji, nemzetiségi, vallási hovatartozás elfogadását nem azzal kell megoldani, hogy a másik felet érzékennyé tesszük. Tegyük inkább nyitottá, tegyük érdeklődővé. Máskülönben inkább csak sajnálatot szül az ilyesmi, amire senkinek nincs szüksége – hiszen az nem megoldás és nem segítség, csupán még nehezebb helyzetbe hozzuk az érintetteket.

Lőrincz P. Gabriella