Hegedűs Imre János írása Szilágyi István Messze túl a láthatáron című regényéről

Az eposzokkal rokon Szilágyi István nagyregénye, a Messze túl a láthatáron. Már a könyv első soraiból kiolvasható az a sűrített tartalom, amit propozíciónak, tárgymegjelölésnek szokás nevezni. A Rákóczi-féle szabadságharc korában vagyunk, súlyos vereséget szenvednek a kurucok Trencsénnél, és a nagyságos fejedelem szekretáriusa, mármint a jegyzője, Tompay Wajtha Mátyás hozzákezd emlékirata megírásához.

A Szilágyi mű első részének címe: Emlékirat. Rákóczit idézve a következőképpen összegez, és határoz meg tárgyat, célt Tompay Wajtha Mátyás (Vagy Szilágyi?): „A vereség után egybefogni, újrateremteni, összeszedni mindazt, ami maradt, ami újrateremthető.” Érvényes ez Mohács után az egyén és a nemzet minden moccanására, akarására – egészen Trianonig, napjainkig.

S mintha valóban előre-hátra futkározna az írói elme a történelemben, közismert szállóigék hangzanak el. A csüggedők vigasztalása végett, a Makláron összegyűlt hadaknak mondja a nagyságos fejedelem: „…nem a hadnak sokasága, hanem a benne való bizodalom és eltökéllett szív veri meg az ellenséget.” Ezt olvasván, kiben nem visszhangzik Berzsenyi szava? „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” (A magyarokhoz)

Mert nagy a romlás. Szinte csak romlás van. És vannak csüggedők. Az ő vigasztalásukra mondja, írja a szekretárius: „Ám egy-egy reménymorzsa még vigyázta a hűségeseket.” Ez forrong a könyvben, s ez a forrongás a magyar történelem morajlását ismétli meg.

De Szilágyi nem történelemkönyvet ír, hanem regényt. Színpompás, eseménydús, forgatagos regényt. Már-már a romantikusok munkáiba is behelyezhetők a Benderben lefolyt események. Ide küldi a nagyságos fejedelem Tompay Wajtha Mátyást, egyezkedni a törökkel. A Dnyeszter jobbpartján van ez a város, mai neve Bengyeri, a Moldova Köztársaság települése.

Hihetetlen ismeretek birtokába jut! Elmúlt évtizedek, sőt évszázadok véres eseményei, csatavesztései török-tatár fogságba juttattak magyar nőket, férfiakat, gyermekeket, papokat, jobbágyok vagy rabszolgák lettek. Még a várnai vesztes csata (1444) után is hurcoltak el magyar tömegeket, akik végleg leszakadtak a nemzettestről, más, különös identitásuk alakult ki.

A másik színtér sem közönséges. Tompay Wajtha Mátyás visszatér benderi küldetéséből szülőföldjére, Nyövedre. A tóvidéken van ez a település, közismertebb nevén Ecsedi-láp, a Kraszna torkolata, hossza akkor, a 18. sz. elején 50 km, szélessége 30 km.

A feleségét, Orsolya asszonyt nem találja otthon, elrabolják. Vagy túszul ejtik? Meséli a szolgaszemélyzet, hogy egy rejtélyes alak, egy katona jelent meg, levelet hozott, amelynek hatására útra kélt a felesége. Wajtha nyomozásba kezd, ki akarja deríteni, ki rabolta el a feleségét. S főleg miért.

A befagyott tó jegén különös fövegre figyelnek föl gyermekek, ez csakis a nőt szöktető fejfedője lehet, feltörik a jeget, s a tófenéken megtalálják a szánt, a lovakat, a feleséget. Gyásszal, pompával temeti el.

A temetőkertből hazatérőben a halál utáni szerelemről elmélkedik, s a Gályarabok énekének sorait zsolozsmázza: „Hullámok ha rémítenek / Mérhetetlen víz felett…”

De az egész olyan álomszerű, hogy bizonytalansági érzete keletkezik az olvasónak: vízió ez vagy valóság?

A második rész – Amerre a világ – egészen más szférákba visz. A Rákóczi szabadságharc után Tompay Wajtha Mátyás Tipród vármegyének a főbírája lesz Ólymoson. Ez a székhelye a kis megyének. Bizarr alakokban, szélsőséges élethelyzetekben nincs hiány. Hosszú, zsúfolt leírásokat olvasunk babonás hiedelmekről, rontásokról, szemmel verésekről, kuruzslásokról, vajákolásokról, boszorkányperekről.

Az író-jogtudorral szembesülünk itt. Szilágyi jogot végzett Kolozsvárott, s könnyedén veszi vállára – jelképesen – a törvénybíró talárját.

Hihetetlen, micsoda csűrés-csavarás folyik egy kivizsgálásban, az elkövetett vagy az el nem követett bűnök bizonyításában! Mondhatja az olvasó: megérkeztünk. Egész Kelet-Európában folytak évtizedeken keresztül a koncepciós perek, százak, ezrek kerültek börtönbe vagy haltak meg ártatlanul, irigy, karvalylelkű feljelentők tanúskodtak, és hóhérbírák ítélkeztek. Vészes a hangzása a koncepciós perek verdiktjének: „Boszorkányból ugyancsak annyi (van), amennyi belőlük megkívántatik.”

De Szilágyi nem aktualizál. Az kizökkentené ezt a nagyívű regényt a tengelyéből. A belső történések kerülnek előtérbe. Tompay Wajtha Mátyás, a törvénybíró őrlődik, töpreng, vajúdik. Jogos ítélkezni nyomorultak fölött? De ki ítél a bíró fölött? Az Isten? Milyen az Isten? Zord, irgalmatlan büntető hatalom? S Jézus milyen? Ő a megbocsátó Isten. De az utolsó ítélet napján bűnhődnek a bűnösök. Legalábbis a Jelenések könyve szerint.

Ő, Wajtha, földi ember, nem isten. Miképpen tudja összeegyeztetni a törvényt a jósággal? Az engedékenység bűnnek számít. S ha betű szerint alkalmazza a törvényt? Tömegek pusztulhatnak el ártatlanul. Mert különös a bűn természetrajza. Nem egyértelmű. A bűn is lehet kétarcú. Hát még az ítélet?

A gyilkos istállószolga terjedelmes fejezetben krimit olvasunk. A gyilkosság fölfejtése számtalan irányba tereli, hajtja, űzi a gondolatot. Vívódik. Hogy lehet elkerülni a kínvallatást? Hogy lehet úgy bírni szóra az áldozatot, hogy ne kerüljön időnap előtt a hóhér kezébe? Egy határmezsgyén megáll. Élve sem égettet meg senkit!

S még van egy nagy dilemmája. Miképpen tud megbékélni azzal a gondolattal, hogy munkatársai, beosztottjai besúgók? Tsomor, a jegyző bevallottan az. Gorbay, a szolgabíró Janus-arcú, de vitapartnere.

Monológokból és párbeszédekből áll össze ez a második rész. Töprengések históriáról, jogfilozófiáról, vallásról, hitről. Eljut, eljutnak a létezés végső problémáinak feszegetéséig.

Gróh Gáspár „az ítélkezés metafizikáját” emlegeti. (Kortárs, 2020/10)

Fölhorgad Werbőczy, szembesülünk Dózsával. Ki a bűnös? És ki az ártatlan? Végső megoldások nincsenek. Fölkantározza a lovát a főbíró, és belegázol a tó vizébe. A tóba hullt harangok az elpusztult áldozatokra emlékeztetnek. Az utolsó mondat: „Viharos éjszakákon ezért harangoznak a nádasok, arra kint.”

(MMA Kiadó, 2020)