Hegedűs Imre János írása Egyed Emese Daphne ideje című verseskötetéről

Mi a vers?

Megválaszolhatatlan a kérdés, bizonyára emiatt született túlontúl sok definíció. A líra magasságába emelkedő nyelvi szöveg attribútumait viszont már könnyedén sorolni lehet, ezt teszi kiváló költőnőnk, Varga Melinda is, Farkas Árpádot idézve írja, hogy „a vers megtisztítja az érzelmi járatainkat.”(Helikon, 2019/I) Egyed Emese verseskönyvét, a Paiant elemzi Varga, s gondolatfutamából kiderül, hogy a vers, a líra, a költészet lélekgyógyító erővel bír, Paian ugyanis az olimposzi istenek orvosa volt.

Erdély emblematikus lírikusa, Egyed Emese új kötettel jelentkezett, és ez esetben is mitológiai nőalak nevét emeli a címlapra: Daphne ideje. Kevés manapság a mitológiákban járatos személy, a drónok korát éljük, ezért nem árt, ha három Egyed-könyv névadó, címadó alakjait megvilágítjuk.

Briszéisz (ilyen címen jelentek meg versei, prózái 2011-ben) Briszész király leánya volt, Achileusz kapja meg hadi vállalkozásai jutalmául, de a fővezér is beleszeret, a nő miatti vetélkedés már-már az achájok harci sikereit kérdőjelezi meg Trója ostroma előtt, ezért, Agamemnon visszaadja Briszéiszt a görög hősnek. Paian az isteneket gyógyította testi-lelki nyavalyáiból. Sokkal összetettebb, izgalmasabb alak Daphne. Görög nyelven babért jelent. Ladón és Gaia lánya volt ő, tehát a természet szülte, s szépsége földi halandót és örökéletű istenséget egyaránt elbűvölt. Leukipposz szeretett belé, lányruhába öltözött, csakhogy a közelébe lehessen. Apollón isten is égett a vágytól, üldözőbe vette Briszéiszt, de a szülőanya megmenti, úgy sietett lánya védelmére, hogy elsüllyesztette, s azon a helyen babérfa nőtt, növény lett az emberből. Olyan híres és beszédes ez a metamorfózis, hogy még a Pompejiben kiásott vázák festményein is látható.

A dolgok természetéből ered a második kérdés: Miért lett Egyed Emese a görög mitológia szerelmese?

Azért, mert Erdély is a mítoszok földje. Különösen Erdővidék az, ahonnan származik a család, a híres tudós édesapa, Egyed Ákos a tündéri kis településen, Bodoson született, nem mesze Kisbacontól, a magyar Andersen, Benedek Elek szülőfalujától, de minden dűlő, völgy, dombél ősökről, természetfölötti erőkről mesél, a monda szerint Attila hun király feleségét itt temették el, erről suttog a suttogó erdő, Rika, vagyis Réka, de első nagy folkloristánk, Kriza János is Erdővidéken látta meg a napvilágot. Ezt a szellemet hordozza Egyed Emese, ezt dúsítja föl Mátyás király szülővárosának, kincses Kolozsvárnak csodás történeteivel és a Házsongárd szellembeszédével.

Adva van tehát Göröghon egykori pompás kultúrája, a Székelyföld csodás darabja és Kolozsvár tömegvonzása. Ebből a három forrásból táplálkozik Egyed Emese, de talán jobb szó, ha azt mondjuk, sáfárkodik, úgy támasztja fel a múltat, hogy annak köveit a jelenkor védőbástyáiba rakja bele. Igen, Egyed Emese építkező költő, az volt Trianon után az erdélyi triász egyik tagja, Reményik Sándor is, mérnök apjától tanult vers- és szövegszerkesztést, úgy nevezték társai, hogy az építész fia.

Az idő imperatívuszai nem változtak azóta, védőfalak, bástyák emelésére most is égető nagy szükség van, Daphne idejét éli az erdélyi magyarság, a megmaradásért, az életben maradásért a lehetetlent is vállalni kell, át kell alakulni, át kell bújni a szivárvány alatt, babérfává kell változni, aminek – tudjuk – gyógyhatású a levele, varázserőt kölcsönöz, és költők koszorúzására is alkalmas.

Az alapegység mindig a szó, de Egyed keze nyomán azok is részesülnek az átváltozás csodájában, szóképekké, rendszerint metaforákká alakulnak, a verssorok is ismerik a rendet, szerzőnk rendszerint ciklusokat szerkeszt, a Daphne ideje kötetben összesen tíz ciklust.

Nem öncélú az eljárás! A versfüzér alkalmas arra, hogy a szerző fogalmakat, eseményeket, sokszor alakokat, személyeket helyezzen egymás mellé. Az Ajánlás ciklus Gondolatutak versében azt a világot ismeri és szereti meg az olvasó, amely meghatározta és még most is meghatározza Egyed Emese gondolati és érzelmi világát, a kedves szülőföld településnevei, Bodos, Uzonka, Nagybacon sorjáznak, és természetesen Kolozsvár, ahol él, és Házsongárd, a magyar panteon.

Szereti megnevezni a konkrét földrajzi neveket, mert tudja, az életünk nem (csak) a metafizikai világban zajlik, a Keltezés című ciklusában kedvenc európai városa előtt tiszteleg. (Adieu, Paris)

Akkor is a ciklus a keret, a kötés, amikor nemzedéktársairól, kollégáiról, sorstársairól ír, azokhoz szól, nekik ajánl verset. A Genethliacon ciklus felfogható portrésorozatnak, arcképcsarnoknak is. Király Lászlóval, Ilia Mihállyal, Orbán Gyöngyivel találkozunk-szembesülünk, így gondoskodik arról Egyed Emese, hogy a felépített vagy éppen most épülő vár ne kongó, üres falakból álljon, ellenkezőleg, az élet hangjaitól visszhangozzon.

Ugyanezt cselekszi a múlt kedves alakjaival is, a Könyvjegyek ciklusban Petőfit, Krúdyt, Adyt, Tóth Árpádot, József Attilát „ébreszti”, de nem a szó lejáratott, kompromittált értelmében, a tudós költőnő szava zeng, peng, néha fájdalmasan sikolt, s aki azt az Egyed Emesét is ismeri, aki egyetemi katedrán nemzedékeket nevelt, az tudja, hogy a tanítás – „nem középiskolás fokon”, hanem – magas, igen magas szinten folyhat, s mi, olvasók örülhetünk, ha ilyen nagyszerű közvetítő médiumon keresztül jut el hozzánk az irodalom.

Pedig tudja, ő tudja legjobban, hogy milyen nehéz akár szóban, akár írásban megszólalni; a nyelv ezerfényű tünemény, a nyelv kétélű fegyver, áld és átkoz, zsolozsmát zeng, vagy jégesőhöz hasonlatosan kopog. Milyen meghatóan őszinte és töredelmes a költői szó (és az aggodalom!) a Rosette-i kő versében: „Szólni nehéz: kimondod / mást jelent / szél fújja szét a jelentéseket / egy arc kísér, / kísért a félelem.”

Szereti a képzőművészetet, a zenét, áthallásos verseket ír, amelyekben fúgák futnak magasba, vagy vonalak, színek, sziluettjeit véljük látni. Egyik legnagyobb erdélyi grafikust és festőt szólítja meg, s töpreng munkái előtt: Vetró András tárlatán. Ligeti György orgonajátéka bűvöli, s keresi a tér pontjait, ahol találkozhat a líra és a muzsika. (Volumina)

Végigjárta az utat, imádkozik (nagyon szépek az istenes versei!), áldozati zsolozsmát mormol, érzi, észleli a természet változásaiban március idusának hevét (Felengedéshó), csupán azt nehéz megszokni, hogy az örök fiatalnak, lenge-karcsúnak, örök lánynak képzelt Egyed Emese önfeledten köszönti versben az unokáját. A női sorsok költője a nagyanya boldogságát örömmel éli.

„Aztán mi végre az egész teremtés?” – hangzik el a félelmetes kérdés a madáchi műben, aTragédiában. Mi végre egy ma élő, magyar művész gondja, szívszorító aggodalma, törődése, míves munkálkodása Erdélyben? Erre sem egyértelmű a válasz, akárcsak akkor, ha a vers definícióján töprengünk.

Közszájon forog egy mondás, talán szállóige, egyházi méltóságok, művészek, filozófusok egyaránt citálják: „Csoda ott van, ahol hisznek benne.” Egyed Emese versvilága, lírai univerzuma alkalmas arra, hogy (legalábbis a rajongói számára!) az olvasó belépjen a csoda templomába.

(Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020)