Én nem szeretem az embereket.

Elnézést kérek, ha egyedül lennék ezzel a harmatkönnyű megnyilatkozással, amivel szemben másoknak ellenvetése volna, lehetne, vagy tán van is, de bevallom, a magam vetése szerint mégiscsak így áll a tétel: nem szeretem őket. Hogy miért? Azért, mivel annyira össze-vissza félék. Ha jellemtérképezünk köztük, kiderül, mindenki számára más tartalmú az igazság, más tartalmú a bűn, más illatot hordoz az életöröm és mást a káröröm. Egyik mosolygós, a másik bumfordi, ez horgas, az széles, szeplős is van köztük, meg simaarcú, világos és sötét, harsány és halk, angyalszárnyú, ördögszarvú, gyilkos és virágkötöző. Miközben folyton csak bakalódnak. Így aztán nem is lajstromozom tovább a humanoid-paletta színkínálatát, hiszen éppen az a bajom, hogy a sokféleség kavalkádjában nincs érzékelhető rend. Mintha a teremtés csupán átmeneti jelleggel konstruált stíluspróbálkozásai lennének a fenti példák, valamiféle világ-kísérlet, ahol még semmi nem végleges. Aztán baj az is, hogy agyhasadáskor többnyire hiányzik a törésvonalak mélyén szükséges emberi szakítószilárdság-mutató. A rendszerek nem stabilak, sem centiméterben, sem kilóban, sem IQ-ban; az összes jellemző változik, van, aki valóságos hérosz, eszme-szimbólum, a másik agyagba döngölt, pingált kerti törpe. És mindenki mindent kinő, cipőt, fuszeklit, cilindert, önmagát, önimádatát; neki az Isten ajándékföldje sem eléggé kuckómackós, pörög a spirál, garantáltan túlnépesedik és szomszédba üríti szemétjét. Valamit valamiért: szemet szemért, szemetet szemétért. Egyszóval, az összkép valahogyan másabb a másnál. Nincs állandósági mutató, úgy, mint a matematikában. De hogyan is válhatott a lét ennyire instabillá, ilyen taktikusan hektikussá, ha visszafele tekintve a genetikai kulcslyukon, mi mind egyazon tojásból lettünk? Vagy egyazon oldalbordából. Vagy egyazon felső akaratból. Nem lenne nyugtatóbb a lelkiismeret számára valamiféle dúrban jegyzett harmonikus tiszta akkord, a léttisztesség felemelő oratóriuma, az egyföldre tartozás stressznélküliségének nyugalma, mint a kakofonia? Hisz a szürkeállomány kusza rajzolata komolyan megterheli a lélek targoncáit. X Austerlitznél örömünnepelne szívesebben, Y Waterloonál. Látható, ahogy az emberfolyam a világ keresztútján menetelve nem lépdel egyszerre, noha annyi szép indulót megírtak az eufórikus lelkek felspannolására. Mert milyen az az alzheimerkóros százlábú, amelyik nem tudja, hogy éppen melyik lába van lépéssoron, hogy a tempóban melyik szögesbakancs koppanása következik? A csőlátásúak pedig, mintha Bosch mester képeiből zuhantak volna ki, még két lábbal is botladoznak, különféle agyfedőket biggyesztenek koponyájukra: rubintos koronát, töviskoszorút, bohócsipkát, és hordozzák a sors rájuk szabott jármát, kötőfékét, kényszerzubbonyát, kalodáját. Viselik és elviselik. Akkor hát merre is tartunk?

Én nem szeretem az embereket.

Mennyivel jobb volna, ha mindenki olyan lenne, mint én. Még ha kívülről nem is, de legalább belülről. Ernyedne a pattanásig felspannolt társadalmi rugó, csitulnának a hurrikánok. Így nincs több civakodás, tonnaszámra petárda, lángoló Notre-Dame, füstölgő ikertorony, a maghasadás sem hasad tovább, „szunnyadozik a szakadás”, vagyis: igazán jól kijönnék önmagammal. A megoldás: lehetne belőlem, mondjuk, nyolcmilliárd… Na ebben tényleg látnék fantáziát. Mert átérzem kétségtelen előnyeit a verziónak. Végre fehér színű lenne a béke, nem mintás, nem színjátszós; a csigaházban csigalépcső épülne lift helyett, és elég volna egyetlen típusú hajzselét gyártani, hisz minek annyiféle, ugyanolyan típusú fejre? Vajkrémből is megfelel a fokhagymás, és szükségtelen gigászi repülőgépflotta, ha egy gép is megteszi – igaz, az legyen kellő méretű –, amibe mi mind beleférnék, hiszen attól fogva úgyis mindenki ugyanoda utaznék. Még ismerkednünk sem lenne fontos, hisz igen jól meglennénk önmagammal. Nem lenne több vacillálás, együttesen több eséllyel pusztíthatnám a károkozó kórokozókat. Ám mivel a szerves sejtszövetekből fabrikált homo sapiens fazonja idővel mégis csak elkopik, jókor született meg a kontinuitás, lám, mára bevetették a robot rabot, mert, ha létezik műszív, műarc, művégtag, jöhet a komplett műember műtudattal, művágyakkal, műakarattal, mű-műveltséggel. Így valósulhatott meg egy régi álom: a plasztikkezelt, metálfényezett, kopásálló karosszériájú, alacsony széndioxid kibocsátású és eurokomfort homohibrid típusa. Aki virtuális jóllakottságában többé már nem problémás, nincs igazságérzete, nincs ön- és bűntudata, jelleme igény szerint beállítható, IQ-ja tetszőleges, s ha netán szerelmes, legfeljebb a bádoglemeze kissé felmelegszik. És mivel amúgy sem olvas, már rég a múlté a könyvbelábadt szem. Minden faktor, hála a nanotechnológiának, konstans lesz, a gép eligazodik saját szuverén szerverén. A maszk pedig, mint az eljövendő globális földi szkafanderkorszak első nélkülözhetetlen divatkelléke, a robotoknál nem zavar be, egymást pinkódról felismerik; az egyéb műszaki paraméterek viszont maradnak inkognitóban. És a Földön végre egyirányú közlekedés lesz. Csak a forgással megegyező direkcióban lehet majd araszolni az önmagába visszatérő körúton, és óvatosan, hogy a rázkódástól az öreg Glóbusz, ez az óriás történelemdaráló nehogy kiakadjon tengelyéből, miközben, a humán lét véres, vagy kábelkötegű artériájában, még lüktet, pulzál, ketyeg a kifogyhatatlan Idő.

De hiába. Én nem szeretem még az újtípusú embereket sem.

Árkossy István