Az első falevél, amelyet egy vaskos könyvbe rejtettem, aztán elfelejtettem, hogy melyik könyvbe, majd elfelejtettem a levelet is, és a napot is. Pedig egykor fontosnak éreztem, ahogy a találkozást is, s hogy a végén egy falevelet magammal vigyek az őszi avartakaróból, az erdőből, ahol sétáltunk abban a hitben, hogy ez így lesz örökké. Amikor évekkel később véletlenül kezembe került a könyv – és benne a falevél –, élesen láttam újra azt a napot, csak már kívülről, a part széléről nézve, de nem moccant meg már bennem semmi. Kihűlt, elparázslott. Előtte, kislánykoromban persze, préseltem színes faleveleket, petúniát, de ez más volt. Ezt már nem kislányként tettem.

A kavics, amelyet másvalaki a zsebembe dugott, hogy mindig ott legyen velem – amikor személyesen nem lehet jelen, akkor is. A kavics maradt, bekerült a többi kavicsom közé, neki mennie kellett; amerre az én utam vezetett, oda nem jöhetett velem. Remélem, talált jó utat magának.

Az ilyen tárgyak, emlékeztetők útvesztővé válhatnak, ha túl sok van belőlük, és ha folyamatosan az emlékeink között tekergünk. Amúgy sem lehet mindent elraktározni, megőrizni, átmenteni, nem is cél. Mégis megpróbáljuk. Naplóírással, versekkel, féltve őrzött tárgyakkal, kavicsokkal, falevelekkel, fotókkal.

Hajlamos vagyok arra, hogy naponta szinte mindent meg akarjak őrizni (birtokolni?), legalább egy-egy fotó formájában: ha látok egy érdekes házoromzatot, egy szép felhőt, alkonyi hegygerincet (több száz van a telefonomban belőlük). Hasznos, mert segítenek emlékezni, egyfajta képes naplók; talán nem baj ez, ha okosan élek vele, ha mederben tudom tartani. Szeretteim hangját, nevetését, tekintetét. Egy jól sikerült ételt, szinte bármit. Ha eszembe jut egy tűrhető verssor, gondolatcsíra, azt leírom rögvest, ami a kezem ügyében van, arra. Leginkább már mindent a telefonomba.

Ha nincs telefon, leáll az életem. Eltévedek a városban, hol a búbánatban lehet a 14-es villamos megállója, melyik kijáraton kell kimenni a metróaluljáróból, digitális naptár nélkül fogalmam sincs, mikor mit kell csinálnom, nem tudok utalni, útközben vagy fürdőkádban vásárolni. Persze, tudok, legfeljebb nem a fürdőkádból, hanem le kell mennem a boltba, megkérdeznem valakit, akinek nagyobb a helyismerete. Azért ez még túlélhető.

De ha minden eszközt, lehetőséget elvesznek, ha nincs mire felírnom, amit kigondolok, ha csak a memória és a képzelet az egyetlen támasz, és annyim van, amennyit meg tudok jegyezni – akkor mi történne? Ez jutott eszembe az est után, amelyet nemrég vezettem. Páskándi Géza erdélyi magyar költő, író, drámaíró és esszéista emlékestje volt – kötetbemutatóval egybekötve. Páskándi Géza 24 évesen börtönbe került. Fiatal srácként, ígéretes költői pályájának legelején, 1956-ban. Hat éven keresztül a legfőbb támasza csak az emlékezőképessége volt, hiszen papírt, tollat nem kapott, legfeljebb rabtársainak mondhatta el a gondolatait. Fejben írt éveken keresztül, és meg is kellett jegyeznie abban a reményben, hogy majd egyszer, ha kiszabadul, papírra tudja vetni mindazt, amit „odabent” (a börtön zárt világában és a tudat titkos kamrájában) kigondolt, megteremtett, megszerkesztett.

Az est után még napokon keresztül ezen gondolkoztam, próbáltam elképzelni, hogy mit jelentene, ha akár csak egy hónapra nem lenne semmim. Semmi, amire írhatok, rögzíthetek. Képes lennék-e akár egy rövidebb, fejben megírt verset megjegyezni – vagy cserben hagyna és elillanna másnapra a gondolat? És ha az egyiket pontosan megjegyzem, már kívülről tudom, a másodikkal mi lesz? Vajon milyen technikával lehetne dolgozni? Hogyan őrizhető meg az anyagtalan gondolat? Páskándi Gézának ez sikerült. Én az időhiány miatt nyavalygok folyamatosan – neki szinte csak ideje volt abban a hat keserves évben, semmi más. Igaz, a legfontosabbat, a teremtő képzeletet és a gondolkodás képességét nem tudták elvenni tőle. Asszociációk, intuíció, műveltség, memória – ennek a négyesére támaszkodhatott.

Milyen könnyű is nekem: fel tudok idézni eseményeket fotók, naplóbejegyzések, emlékkavicsok alapján, s ha kinyitom azt a könyvet, benne van az első falevél, amelyet már nagylányként préseltem le. Valami kinyílt, valami lezárult akkor. Az utóbbi talán a gyerekkorom volt.

Mirtse Zsuzsa