Emlékezés

Életemben most először nem voltam Kárpátalján október 23-án. Bár évek óta utazgatok, úgy igyekeztem mindig igazítani a programomat, hogy a nemzeti ünnepeket Beregszászon töltsem. Idén máshogyan alakult. A magyarországi kicsiny faluban, ahol élek, egészen más a helyzet. Nem méltatják az októberi forradalmat, az itt lakók örülnek a szabadnapnak, legalább a házi- és kerti munkákat van idejük elvégezni. Azt mondják, hogy nem való az ünnepség semmire, az ittenieknek nincs szüksége rá. A falu közepén egy árva emlékmű emlékeztet 1956-ra, koszorú és virág nélkül, állíttatta a kormány, ezért lett. És valóban. Miért is volna szükséges az emlékezés, hiszen, ahogyan Márai is megírta a Mennyből az angyal című versben: „Ők, akik örökségbe kapták –:” …nem értik. Pedig róluk szólt, persze nem a mostaniakról, mert a mostaniak már örökségbe kapták a szabadságot, azoktól, akik hatvanhárom éve az utcára mentek. Itt, a jelenlegi Magyarországon egészen természetes dolog ez, mint ahogyan az is, hogy az udvaromon lengett az emlékezés napján a nemzeti lobogó. Senki nem bánt emiatt, nem kell attól félnem, hogy valaki bedobja az ablakomat. Néhány évvel ezelőtt, emlékszem, úgy akasztottam ki a zászlót az erkélyen, mintha ki volna mosva, két ruhacsipesszel. Hányszor hallottam, hogy figyeljünk oda, mert a többségi nemzet egyes képviselői fenyegetnek minket a nemzeti ünnepeinken. Nos, ez már megszűnt számomra. Nekem más még a viszonyom a szabadság gondolatával, nem kaptam örökségül, talán ebbe bele kell születni, s ha így van, akkor nem is hagyom örökül. De hagyom talán a tiszteletadást, az emlékezést, közben arra gondolok, hogy ezeket a dolgokat az átkozott trianoni szerződésnek köszönhetem. Nem csupán elszakítottságot hozott a határon kívül rekedt emberek számára, hanem adott egy olyan megfoghatatlan nemzeti tudatot felmenőinknek, amit száz év sem volt elég elpusztítani. Köszönhetem, valóban, hálás lennék? Kicsit sem a döntés és a rengeteg szenvedés és áldozat miatt, de hálás vagyok a Mindenható gondoskodásának, hogy olyan közösségben nőttem fel és élhettem, ahol megtanultam, hogy alap nélkül nem építhetünk házat. Megtanultam emlékezni, idén csak a családommal, a magunk módján, egy lobogó zászlóval és egy szál gyertyával, de megemlékeztünk 1956 hőseiről. Idővel persze megtanulom majd és megszokom, hogy nem mindenhol és nem mindenkinek jelenti ugyanazt a magyar szabadság gondolata. Az ünnep és az emlékezés mindenki számára mást jelent, bennem főként az a gondolat fogalmazódik meg újra és újra, minden évben, hogy addig, míg egyetlen magyar ember is korlátozva van a szülőföldjén az anyanyelvének, a kultúrájának a használatában, bárhol a Kárpát-medencében, addig ötvenhat nem múlt. Ötvenhat jelen, mert mindegy, hogy ki a zsarnok, ha zsarnokság van.

Lőrincz P. Gabriella