Októberre és novemberre mindig is úgy gondoltam, mint az emlékezés hónapjaira. Az aradi vértanúk, ötvenhat, negyvennégy. Igazságtalanságok, forradalom, halál. Minden alkalommal, mikor nagy dolgok történtek nemzetünkkel, az irodalom megélénkült – nyomot hagyott a szenvedés.

A málenkij robotra való elhurcolások után rengeteg lágerballada született. A mai napig újabb és újabb kéziratok bukkannak elő, pontosan még mindig nem tudjuk, hány magyar és sváb embert hurcoltak el ártatlanul 1944 novemberében. Bár egyre többször beszélnek a fogságokról, a haláltáborokról, egyre több a megemlékezés, mégis rengeteg helyen alig hallottak róla. Megcsonkították az országot és a nemzetet, s nemcsak az elhurcoltak halála szárad a bűnösök lelkén, hanem az is, hogy kiölték a bátorságot az életben maradtakból.

A túlélők, de még a hozzátartozók sem mertek sokáig beszélni a történtekről. Kárpátalját többszörös veszteség érte, hiszen arról a kicsiny területről beszélünk, amit kétszer szakítottak le Magyarországról, s egyszer Felvidékről is. Folyamatos hányattatás a kárpátaljai sors, nem beszélve arról, hogy a férfiak nélkül, akiket elhurcoltak, egy egészen másfajta, sokkal meghunyászkodóbb, csendesebb élet kezdődött. Mi már ezt tanultuk meg, ezt kaptuk örökül. Elfogadtuk, amibe beleszülettünk, s viseljük, amíg bírjuk.

Az emberi lélek hihetetlenül erős, olyan mélységes fájdalmat is képesek vagyunk hordozni, amire még a bőséges magyar nyelvtenger sem szolgáltat megfelelő szavakat. Hiszen mindent megnevezünk, a szülőtelenséget árvaságnak hívjuk, ha valaki a párját veszíti el, azt özvegynek nevezzük, de nincsen szavunk arra, ha valakinek meghal a gyermeke. Akkora fájdalom ez, hogy nem tudjuk kifejezni egyetlen szóval.

Az elhurcoltak emléktáblája előtt állva, a születések dátumát nézve arra gondolok, hogy gyermekek voltak. Édesanyák ezrei siratták nem csupán fivérüket, férjüket, de fiaikat is. Sosem gyógyuló sebbel éltek tovább. De az emberi lélek ezt is képes továbbcipelni. Nemcsak azok a férfiak voltak hősök, akiknek nemzetiségük miatt kellett meghalniuk, de az anyák is, akik itthon maradtak, túléltek, előre tekintettek. E hős asszonyok nélkül nem beszélhetnénk kárpátaljai magyarságról. Mi már nem tehetünk semmit, csupán az emlékezés a dolgunk. A sérült családok nem lettek rehabilitálva, de az nem is változtatna semmin, a megtörtént dolgokat csak elfogadhatjuk, mást nem tehetünk.

A mi feladatunk az emlékoszlopok előtt való tisztelgés, a tanítás, hogy elmondjuk gyermekeinknek és unokáinknak, milyen igazságtalanságok sújtották elődeinket. Emlékeztetnünk kell az egész világot, hogy soha ne történhessen meg ilyen tragédia egyetlen nemzettel sem.

Ezekkel a gondolatokkal zárom a novembert, és várakozással indulok december felé. Advent fényénél talán elcsendesül a lélek, talán kizárhatjuk a külső zajokat és hálát adhatunk, hogy a nehézségek ellenére egy újabb év áll mögöttünk. Az ember lelkének is meg kell pihennie, s meglehet, az adventi időszak a legalkalmasabb erre a feltöltődésre, elcsendesülésre. A csend, a befelé figyelés időszaka ez, bár sokszor hallom, hogy az advent és a karácsony is „műanyag” lett és a pénzről szól. De szerencsére akik így vélekednek, változtatnak is ezen. Újra értékes lesz a kézzel készített ajándék, az együtt töltött idő. Minél többen érezzük azt, hogy nem az anyagiakról kell szólnia az ünnepeknek, annál többen teszünk is a változásért.

Lőrincz P. Gabriella